Megy a vonat

A huszonegyedik század legizgalmasabb művészeti ága a játék lesz. Így, egyben, hiszen hiába osztjuk szét táblás- szerep- és számítógépes játékra, a mögötte húzódó elvek ugyanazok. Nem véletlen, hogy - habár természetesen vannak egy "műfajra" szakosodott játéktervezők - az átjárás a különböző területek között folyamatos (annak ellenére, hogy jövedelem szempontjából teljesen más kategóriákról beszélünk.

A játék ennek az évszázadnak a filmje, képregénye.  Az előbbi lassan szó szerint, mind a nyújtott látványvilág, mind a költségek szempontjából. A képregényt meg azért kell említeni, mert hiába áll egyes játékok mögött fejlesztőgárda, a legtöbb házi barkácstermék - a flashjátékok zömétől kezdve a magánkiadású szerepjátékokig. Ez a közeg az, ami leginkább képes a kisérletezésre - megírni egy játékot csak kedv és türelem kérdése (szemben pl. a filmmel, ahol a technológia rohamosan csökkenő ára mellett is csak kb. mostanára jutottunk el odáig, hogy a jó értelembe vett amatőr filmkészítés (nem a "dokumentumfilmről", mint pl. Karcsi születésnapja 2004, beszélek) megfizethető legyen, és a kész mű el is jusson széles közönséghez (videomegosztók)).

Kisérletezni pedig érdemes, hiszen a játszótérnek még a határait sem ismerjük. Ki gondolta volna, hogy nagymamáktól kisunokákig fognak emberek milliói virtuális földet művelni? Ki tudja, mit hoz az AR? Ki gondolta volna, hogy a sakk meg a ki nevet a végén mellett elfér még többezer táblás játék? Hogy lehet szerepjátékot írni keménykötésű szabálykönyv-trilógia nélkül is?

Miközben a játék szétfeszíti határait, egyre furább eredményei születnek a világszimulációnak. A szokásos jutalom-büntetés rendszerek mellett egyre gyakrabban találkozunk olyan játékokkal, amelyeket talán legjobb lenne interaktív meditációnak hívni, legyen szó akár norvég szerepjátékról vagy a SoulBubbles-hez hasonló erőszakmentes arkádról.

A játék, akár csak az összes többi művészeti ág, magának követeli az érzelmek teljes skáláját - joggal.

A fentieket jól illusztrálja Brenda Brathwaite táblás játéka, a Trains. Brathwaite számítógépes játékfejlesztő, aki tett egy rövid kitérőt az ... analóg játékok felé. Az eredmény? Hat játék/állásfoglalás/pszichológiai kisérlet/interaktív műtárgy/vizualizációs gyakorlat. (Egyik sem került kereskedelmi forgalomba.)

A Train című játék volt az a féltucatból, amely a leginkább ismert lett. Ha elolvassuk ezt a cikket (és az ott hivatkozott Escapist-ismertetőt), megérthetjük, miért. (Az ismertetők spoileresek, ám mivel a játék maga egy példányban készült el, ha csak nincs egy időpontunk a közeljövőben a tervezővel, nem valószínű, hogy valaha is játszani fogunk vele.)

A tanulság?

Játszani jó. Akkor is, ha fáj.

(Steve_D (aki szintén tehetséges játékfejlesztő) blogjáról)

Akép forrása.

A magyar Asimov

Nem, nem fülszövegből idézek, nézzétek:

(A kép eredeti helye)

Vö:

TragéDIA

Szóval, van ez a DIA. A Digitális Irodalmi Akadémia.

Tök jó ötlet. Kortárs irodalom online. Két éve új honlapjuk van, ahonnan már eltűntek a felugró "ne sérts törvényt!" ablakok.

Számok jönnek és forintok, sok kerekítéssel. A forintok nem azért, mintha sajnálnám ezeket a szerzőktől (mert nem), vagy a jogutódoktól (itt már azért rezeg a léc), hanem... majd a végén kiderül.

Szóval, a DIÁs szerző, amíg él, kap havonta 4x minimálbért azért, hogy a művei elérhetőek* a neten. Ez havonta kb. 4x85000 73000, vagyis 340000 29000 forint, évente tehát kb. négymillió három és félmillió. Szerzőként. (Javítás: eredetileg - és hibásan - bérminumommal számoltam minimálbér helyett. A további számításokat ez nem érinti.)

Örökösként fix évi pénz van, a fentinek kb. fele, 1,8 millió forint.

(A fentiek alapja szóbeli közlés, az új honlapon már nem találtam meg ezeket az információkat. Ha valakinek pontosabb adata van, akkor azzal módosítom a cikket.)

Plusz fent kell tartani a honlapot, plusz minden szerzőnek van egy szakértője, aki gondozza a digitális életművet.

A dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor megnézzük a látogatási statisztikákat. A linken az új oldal nyitása utáni időszak, azaz az elmúlt két év adatait találhatjuk.

A táblázaton végigfutva és felfele kerekítve 2009-ben volt háromszázezer látogató. Ezek (és a két éves statisztika) alapján a tavalyi oldalletöltések száma: másfél millió.

Sokat mondó adat: "Átlagosan megtekintett lapok száma: 4,88"

Vajon mi kerül átlagosan öt oldalletöltésbe?

Hát ez: nyitólap - a DIA tagjai - tetszőleges tag - digitalizált szövegek - adott mű.

Természetesen vannak olyanok, akik egyből a keresett szöveghez jutnak, vagy egy szerzőtől több művet is letöltenek, megnyitnak - ha hosszátesszük, hogy rengeteg esetben egy gyors keresés a szövegben, és az oldal elhagyása következik, akkor a tavaly letöltött könyvek számát nagyon jóindulatúan így határozhatjuk meg: oldalletöltések/átlagosan megtekintett lapok száma. Vagyis másfélmillió osztva öttel, háromszázezer.

Azaz egy élő tag kb. 12 forint jogdíjat kap bármelyik letöltött szöveg után, az örökösök 6 forintot. Kb. 35 élő és ugyanennyi elhunyt taggal számolva: 420 és 210, azaz összesen 630 forintba kerül minden egyes diás mű letöltése. (Plusz szakértők, honlapfentartás, miegymás.)

És akkor a lényeg: ezért a pénzért:

- nincsen összehangolva az adatbázis a MEK-kel, a legnagyobb hazai legális eszöveg gyűjteménnyel. Vannak szerzők, akik fent vannak a MEKen, vannak, akik csak a DIÁn, a MEK-es keresés még csak linkként sem dobja ki ezeket a szövegeket.

- nem naprakész. Egy dolog, hogy a friss könyvek "valamilyen okból" késnek, de a szövegek rendbetétele is rettenetesen elhúzódik.(Pl. Lázár Ervin - úgy néz ki, a végleges verziók azok, amelyek a MEK-en is fent vannak, két éve nincs friss véglegesített szöveg!)

- nincsenek alternatív formátumok. Html-ből kimásolhatja-bogarászhatja-nyomtathatja a szöveget az, akinek erre kedve van. Nem az a meglepő, hogy nincsen pl. epub, hanem nincsen doc, rtf, pdf sem. A digitális szövegek mintha a nem-olvasásra lennének kitalálva. (Illetve az (akár nyilvános) letöltésszámlálóval kombinálva őszintébb - és kevésbé rózsás - eredmény születne arról, hogy hányan teszik el maguknak a fentlévő szövegeket.

Egyetlen hónapnyi jogdíjból meg lehetne oldani, hogy a DIA méltó legyen nevéhez, és valóban modern, használható forrása legyen a kortárs szépirodalmi szövegeknek.

*elérhetőség - érdemes megnézni, hogy - nehogy a papírkiadásnak egy picit is alávágjon - mekkora csúszással kerülnek fel az új művek. Elvileg a papírkiadással egyszerre (sőt!) is felkerülhetne.

Frissítés: holnap rendbeteszem ezt a farkába harapó kígyót (jelenleg ügyesen körbeszámoltam az egy látogató - egy letöltést)

Frissítés 2: ajajj, címlap (köszi!), úgyhogy sietve: a fenti számolásból lényegében a látogatók és az oldalletöltések számából kiszámoltam a látogatók számát. Úgyhogy hasracsapva így módosítanám a számokat - az egyik extrém eset, amikor mindenki első kattintásra szöveget talál - ekkor 630/5, vagyis kb. 126 Ft jogdíjat fizet a magyar állam minden egyes látogató után. (Ti. az írók, jogutódok azért kapják a fent részletezett pénzt, mert műveik ingyenesen elérhetővé válnak a neten).

A valóságban rengeteg látogató csak böngészi az oldalt, vagy - ahogy Daedalus is említi kommentjében - idézetekre vadászik*. Vagyis, a Dia jóvoltából elolvasott művek száma jóval alacsonyabb a háromszázezernél is.

*Az idézet kimásolását és a szövegbeli keresést hihetetlenül megkönnyíti a digitális szöveg, de ez csak egy technikai jellegű segítség olyan esetben, amikor az adott műért már fizetett az olvasó, tehát pénzügyileg "lerendezte" a helyzetet a szerzővel. (Vagy azért, mert megvette az adott könyvet papíron, vagy azért, mert legális alternatív csatornákat használt (könyvtár)).

És még egyszer: nem az a probléma, hogy egy ilyen vállalkozás ilyen sokba kerül (demagóg módon: pl. a tavaly DIA-taggá választott Závada Pál 55 éves - kívánom, hogy a legrosszabb esetben is éljen még harminc évet. Ha nem változik a szerzői jogi törvény, akkor ehhez jön még hetven év - vagyis a magyar állam egy évszázadik fizet az írásai után.)

Hanem az, hogy nincs kihasználva az, hogy ilyen művekhez jutott, jutottunk hozzá.

Újabb érdekes adat sokadik rész

A, Tudtad, hogy a legtöbb liftben, ha rossz emelet gombját nyomod be, egymás után két gyors kattintással ki lehet kapcsolni azt az emeletet?

B, Nem tudom, ki volt a feltaláló, de minden tiszteletem azé, aki kitalálta az éttermek asszimetrikusan félbehajtott szalvétáit, amit úgy vehetsz ki a tokból, hogy csak a saját szalvétádat kell végigtapiznod.

(B/1: Viszont aki kitalálta a papírra egyáltalán nem emlékeztető papírszalvétát (a fenti szalvéták 76%-a), az igazán kezdhetett volna valami értelmesebbet is az életével.)

C. A szakurával érlelt kecskesajt idén is finom.

Japán kedvenc SF-fordításai, 2010

Minden évben megveszem a SFが読みたい! (SF ga jomitai! - SF-et szeretnék olvasni!) aktuális számát.

A kiadvány (mangás, BL-es és lightnovelles társaival együtt) nem abszolútérvényű, viszont jó áttekintést ad az elmúlt év izgalmasabb címeiből.

Különösen hasznos akkor, ha valaki antikváriumokból akarja összevadászni a műveket.

Az idei japán sláger a Harmony volt Itó Keikakutól.

Vagyis most a részemről vadászat és olvasás következik, viszont a kötet fele a külföldi kiadásokkal foglalkozik, itt elég csak a ranglistát átfutni - sokatmondó.

Szóval ez volt a tavalyi év a japánoknak, ami a külföldi scifit illeti.

1. Perdido Pályaudvar, végállomás - China Miéville (magyar kiadás: 2005, Ulpius)

2. Accelerando - Charles Stross

3. The Pearl-shaped Man - George RR Martin

4. TAP - Greg Egan

5. Jiddish Policeman Union - Michael Chabon

6. Beggars in Spain - Nancy Kress

7. Axis - Robert Charles Wilson (Ugye ez a Tengely? Ha igen, akkor: magyar kiadás: 2008, Metropolis Media)

8. 時の娘　(Az idő lánya - kilenc klasszikus romantikus időutazós történet) - Jack Finney, Robert Franklin Young　stb.

9. Rainbow's End - Vernon Vinge (A szivárvány tövében néven idén jön ki a Metropolis Mediánál)

10. Amerikai Istenek - Neil Gaiman (2003, Szukits)

(A továbbiakban: Spook Country, egy friss Lem fordítás, From Hell (!), utolsó egyszarvú díszkiadás.)

103

Újabb érdekes jakut zenekar, kicsit VHKs, kiváncsi vagyok, milyen zenét csinálnak mostanában.

Forrás

Na, fokozzuk ezt:

Stepanida Borisova (Sztefanida Boriszova?) egy német koncertrészlete:

Magyar Starbucks

Volt öt percem, úgyhogy Gimpben mondom el a véleményemet:

(Avagy Budapest még mindig lehetne a kávéházak városa - ehhez nem kell papírpohár zöldkeretes kétfarkú sellővel.)

(Disclaimer: amikor rájöttem, hogy errefele a Starbucks az, ahol lehet normális áron normális eszpresszót kapni, rászoktam (meg a többire is). Amikor rájöttem, hogy mindig automatikusan supersizeolok, meg megtoldom egy kis ezzel-azzal, és a végén annyit fizetek, mintha egy normális étteremben ebédeltem volna, visszafogtam magam. A koncepciót értem, de sohasem tudtam elég időt venni a kávé árán - nem tudom órákon át inni a semmit.)

Valahol Európában

Történt pedig, hogy két hete egy írkocsmában üldögéltem a grúz (georgiai?) femme fatallal, és ittunk beszélgettünk.

Ami amúgy is elég érdekes, hiszen Georgia önmagában is izgalmas, plusz megtudtam a sikertelen kínai invázió történetét, meg hasonlókat.

És után történt egy olyasmi, ami átrendezte egy kicsit a fejemben Európa térképét.

Magyarnak lenni eddig olyan volt, hogy itt ülünk Európa szélén, végvári vitézként, és ha azt mondjuk, Európa, egyből nyugatra fordulunk, plusz felkapjuk a fejünket, hogyha lebalkánoznak, azt csak mi szeretjük csinálni magunkkal.

És azután szóba került, hogy az angolok hogy állnak hozzá a külföldiekhez. És az FF kiakadt: "de most komolyan, nekem nincs is keleteurópai akcentusom!".

Tényleg nincs, gyönyörű British Englisht beszél.

De ettől a mondattól hirtelen, mint egy könyv, kinyílt Európa, és a szélén az a Magyarország alaku pötty egyszeriben középre került (CE? Aha!).

Amúgy meg előkerült országjellemző mondat is, ez FFnél a "Blame the Georgians!".

A magyaroknál szerintem a "Mindig mi!" lenne. Ezt lehet szomorúan is mondani (balsors akit régen tép, stb) meg lehet vidám is (az ükanyja másodunokatestvére magyar volt, ő is a mi vérünkből való!).

Szóval így ettük a fish and chipset és kalandoztunk, tízezer kilométerrel arrébb, valahol Európában.

Platform - a kritika

(Sokat gondolkoztam azon, hogy miért van az: könyvről, filmről, színdarabról, lemezről írunk, de játékról max. annyit illik, hogy "és közben persze ment a wiin az őrület". Miért nincsenek amatőr játékismertetők amatőr játékosoktól? Úgy gondolom, megabájtonként legalább ezer karaktert minden valamire való játék megér.)

Szóval,

Platform - avagy a klasszikus görög tragédia újraéled

Betöltetett

Kezdetben vala az ige, mondták, ám kétezer év múlva már tudjuk: kezdetben vala a loading screen, a töltőképernyő. Ez a felkészülés kora, a várakozás ideje - az események két szinten zajlanak. Egyrészt, ott a három gomb - keserű igazságként, hogy a szabályokat készen kapjuk, velük születünk, azon változtatni nem lehet. Változik viszont a fej - egy fiatal férfit - főszereplőnket - láthatjuk, ahogy - figyeljük meg, milyen ügyesen játszik a szerző a betölt és az időt tölt szavakkal, csúsztatva egymásra szemüveget és kopaszságot, és az elszállt idő feletti keserűségből a múltidéző, kopasz főt fedő, és reménytelenül fiatalítani képtelen sapkát. A fekete szakállból rőt lesz - jelezve, hogy a korral jár a tapasztalat, és e tapasztalat törperővel tölt föl. Megjelenik, majd eltűnik a szemüveg, csillog a homlok - a minden részletet látó intelligencia csak ideiglenes állapot, eltűnésével megmarad a mindent tisztán látó bölcsesség. Megjelenik a kék üzenet: Enter. Enter. A szó, ami a francia entreren keresztül a latin intra, belső szóra vezethető vissza, utazásra invitál, egy belső útra, és így máris más formában látjuk az öregedő fejet.

Az alkímia homonculusa ő, a kis és bölcs ember, a kulcs őrzője és átadója. Üssük le tehát a billentyűt (key!!!), az egyetlent, mely nem szabályos, téglalap alakjával tűnik ki a többi száz közül, az egyetlent, mely konkáv sarkával befelé invitál.

Belépni a világba.

Egy szobában, házban találjuk magunkat. Figyeljük meg a környezetet: a homlokot formáló kupola, a szemként funkcionáló képkeret, az ajtónyílás, mely a támfal robbantott képével orrot formál: a homonculus most fog kilépni az agyból, a tudatból, hogy utazásra induljon a koponyánk (az otthon, a kiindulópont, a ház) körül.

A szubjektív világábrázolás segít elhelyezni hősünket.

Egyrészt ott van a szeretettel, meleg színekkel megrajzolt otthon - a figyelmünket a házban elhelyezett kandalló vonza magára, ez az otthon, a középpont, a család és a létezés szíve. Ez az, amiért még az ágyunk fejét is érdemes kifelé, a külvilág felé fordítanunk: habár így nő a ránk leselkedő veszély, az otthon mindennél fontosabb.

Árulkodó jel a postaláda is: az üres doboz "felhívás keringőre" - a létezéssel szemben megfogalmazott ígényeket sűríti pléhvalósággá.

Feltűnő ugyanakkor figuránk harsány színe, pixeles kidolgozottsága. Egyrészt ez ugyanúgy a gyermekkorba, a biztonságos családi fészekbe történő visszavágyást jelzi, ahogy a fentebb részletezett vályogkandalló is. Ugyanakkor megjelenik benne a kamaszos lázadás (a más-tudat, a különbözőségi utáni vágy), ugyanolyan élesen, mint az ugyanerre az időszakra jellemző visszahúzódás, önbizalomhiány, maszkok mögé bújás.

És felhangzik a zene. A vidám, pattogó muzsiga elsőre egyszerű tinglitanglinak tűnik, hogy később a lassú befejezés előrevetítse a drámát. Hangja van ugrásainkank, azt a hamis tévképzetet erősítve, hogy utunk irányát, ritmusát mi magunk határozzuk meg.

Amint feltűnnek az elérhetetlen anyagi javak, kitűnik, mennyire hamis nyomon vagyunk. Ha lemondva e világ hívságairől, előre haladunk az úton (tao!), akkor eljutunk célunkig, ha azt hisszük, mi uraljuk e létezést, akkor azon kapjuk magunkat, hogy egy helyben ugrálunk, hiába...

A válaszösvény

Korábbi kritikusok kiemelték a művel kapcsolatban, hogy cselekménye túl lineáris, szinte sínre téve visz a végzet felé. Én ezzel nem értek egyet. Jól megválasztott helyen, az út felénél ugyanis van lehetőségünk változtatni. És ez a változás szimbolikus. Ugrunk, vagy megyünk tovább. Elhagyjuk magunkat, hogy végül falba ütközzünk, vagy a merülés helyett az emelkedést választjuk, földszigetről földszigetre. (Érdemes megfigyelni, hogy a két közönséges (föld-föld) ugrás után hogy jön be a népmesei harmadik, amikor a gombán landolunk - óriásgombán, hiszen ekkorra tehető a newtoni igazság felismerése: óriások vállain állunk.

Itt még lehetőségünk van a választásra - ám a gödör túloldalán feltűnő óriásgombák már az elmúlás szelét hordozzák termőtestükben.

Kibogozhatatlan rejtélyek vezetnek el a végig - a semmi vár ránk, az elmúlás. Ám a program tanít - nem engedi meg, hogy nyom nélkül zuhanjunk a mélybe, ilyenkor újrakezdődik.

Meg kell találnunk a rejtélyt, amit csak mi oldhatunk meg, amire szó szerint fel kell tennünk az életünket.

A halál tette

Igazi katarzis ez: a hős elbukik, de elbukása felemelő. Halála után beérik a műve: óriás lesz ő maga is. Szimbolikus, ahogy ezt a változást a lehulló gomba hozza meg. A szaprofita, a testi és szellemi örökségen élősködő, az eredeti géniuszhoz, aki kobakjával feltörte a kérdés kemény dióját, e héroszhoz képest az apró gomba semmi, mégis e semmi burjánzása kell, hogy előderengjen a Legenda, így, nagybetűvel.

A semmibe hulló sziklaszirt önmagában is megnyugtató lezárás lenne, de ott van nekünk a Life is hard örökigazsága.

A Platform remekmű: harminc másodpercbe sűríti mindazt, amit tudni érdemes az univerzumról, az életről és saját magunkról. Életre kelti a tragédiát, azt a tragédiát, amely Aiszkhülosz óta  része az emberi tudatnak, de jelenkori, értékhiányos társadalmunkból sajnos kiveszni látszik.

(A játékot itt találjuk, köszönet a tippért a kmknak.)

Kalandorok

"Szembe jön veled a karambol, de neked eleged van már ebből a kalandból."

Ezt valahogy kibogoznám.

Vannak ugye a kalandorok, vándorolnak, kalandoznak, ésatöbbi.

Vannak az (angolul) Qualandarok, szufi misztikusok, mentek ide-oda.

És vannak a kalandarok, egy muszlim vándortörzs Indiából, akik már lassan hét évszázada táncoltattak medvéket ide-oda vándorolva ööö... Indiában.

Szóval hogy jut el az ember a kalandorból a kalandarba?

Professor Risk

Egy rövid videó az angolszalona és a kerékpározás veszélyeiről:

Nagyon érdekes egyébként az egész oldal: tavaly volt nyolcszáz éves a Cambridge University, ennek kapcsán került fel néhány videó, bemutatva a tanárokat.

Van itt fél évezredes zene újból életre keltve, meg minden más finomság.

Változatos olvasmányok

A sors (és az antikváriumi kinálat kombinálva a leértékelt könyvekkel) ezt hozta össze:

Jó, nem csak ezt, de így együtt vicces.

Kosztolányi Dezső: Párbeszéd a formáról és lényegről

- Magyarázd meg, miért beszélsz mindig a formáról, amikor egy műalkotást bírálsz? Folyton a mondatok arányával, a talpraesett vagy suta jelzőkkel, az ütemekkel foglalkozol.

- Hát mivel kellene foglalkoznom?

- Azzal, ami a lényeg, a tartalommal. Nem a külsővel, hanem a belsővel: a szellemmel és a lélekkel.

- Nézd, kérlek, én azt talpasztaltam, hogy akik ilyen nagy szavakat vesznek a szájukba, többnyire elcsépelt szólamokban feneklenek meg. Mit mondhatsz a szellemről és lélekről? Azt, hogy magas vagy alacsony, őszinte vagy nem őszinte. Ha akarom, így van, ha akarom, nincs így. Mindez ellenőrizhetetlen.

- Vajon a külső ellenőrizhetőbb?

- Azt legalább érzékelni és nézni lehet. Ennélfogva nem enged meg nagy hazugságokat. A forma a szellem és lélek megtestesülése. Testi movioltunkban valamennyien szellemek és lelkek vagyunk. Ha egy jó regényíró kellő helyen, szűkszavú bölcsességgel úgy jellemzi alakját, hogy "mozdulatai tétovák", vagy hogy "arca sápadt", érezzük hogy szelleme is fáradt, lelke is beteg. Magam is így teszek a műalkotásokkal.

- Gőgből?

- Talán szerénységből. Olyan igyekszem lenni, akár az orvos, aki miután végigkopogtatja, megtapogatja, átvilágítja betegét, nevén nevezi baját, noha tudja, hogy voltaképp minden szellem és lélek s a beteg teste és lelke végzetes kapcsolatban van egymással. Nem ilyesmit állapít meg tehát: "lelki válsággal küszködik", hanem ilyesmit: "vérszegény", "elrontotta a gyomrát", "hascsikarása van".  Bírálatomban, melyet költeményekről mondok, hasonlóan tartózkodom affél általánosságoktól, hogy "szárnytalanok", inkább azt próbálom kimutatni, hogy verslábaiknak hol a lúdtalpuk.

(Pesti Hírlap, 1934. május 6.)

Fejnehéz

Annyira érdekes ez a (tudatos?) írói technika, amikor retroregényben (vagyis adott korszakban készült regényt imitáló műben) úgy alapozza meg a hangulatot a szerző, hogy az első pár oldalon töményen hozza a stílust, töményebben, mint az eredeti, és utána meg nyugodtan lazít rajta, csak pár hívószóval tartja meg a hangulatot.

Pl. Chabontól a Gentlemen on the Road, vagy Megan Abbottól a Queenpin.

Érdemes összevetni pl. a Kondor-regényekkel, ahol a sűritve adagolt információmorzsáktól és a folyamatos, de nem egyenletes korhű szóhasználattól olyan lesz a szöveg, mint egy majdnem tökéletesen elkevert, de azért még mindig csomós pudding.

(Fejnehéz az a kiskutya, kisgyerek, orrnehéz az a hajó?)

Szanja blues

Esküszöm, nem én voltam!

Az előző bejegyzés kapcsán:

"A L&T Nyílt Fordítás Projekt célja, hogy az alábbi megfontolások figyelembe vételével elősegítse irodalmi, tudományos tárgyú könyvek magyar nyelvű fordításainak elkészítését és az elkészült fordítások terjesztését. A munka során a fordítandó szövegeket szegmensekre bontva elérhetővé tesszük csak olvasásra, az önkéntes fordítók pedig - regisztrációt és a szerkesztési jogosultság megadását követően - kedvük, idejük függvényében, fordítói közösségként dolgozva részenként fordítják le azokat. A munka végeztéig a fordítók szabadon dolgozhatnak az érintetlen részeken, illetve ellenőrizhetik és javíthatják a mások által készített fordításokat. Miután a teljes fordítás elkészült, a szöveget munkatársaink ellenőrzik, megfelelő formába szerkesztik és a kész, szerkesztett anyagot nyilvánosságra hozzuk, feltüntetve a munkában résztvevő fordítók neveit."

További részletek.

Kiegészítés: akinek Lessingje, vegye magára.

A lentiek alapján egyértelmű, hogy illik belekontárkodnom, és illik megnéznem a végeredményt. Úgyhogy most Lessinget fogok olvasni.

Hogyan gondozzuk vámpírunkat

Igen, ezeregy ilyen van, ahhoz a sorozathoz kapcsolódik. Amit nem olvastam, majd esetleg akkor, ha lesz száz jenért a Bookoffban (és lesz száz jenért a Bookoffban). De nem ez a lényeg, hanem az alapszabály.

ReWilding

Kötelező negyedóra:

Egygombhoz a kabátot

Nekem is vannak Mac-es barátaim, és ugyanúgy tudok velük beszélgetni, sörözni, mint minden rendes emberrel. Sőt, a családban is van almás.

Néha el akarják magyarázni, hogy ez mennyivel tisztább, szárazabb érzés, valahogy sohasem sikerül. 

Csak azt nem értem, miért nem a Rogue Amoeba Radioshiftjével kezdik? Két perc alatt sikeres lenne a térítés.

Egykaptafa

"I'm Michael Westen. I used to be a spy"

Kezdetben vala a Burn Notice. Télre ideális sorozat - napsütés, pálmafák, bikinis lányok. És persze a James Bond - McGuyver keverék exügynök, exIRÁs csajával és haverjával, akiről elég annyit, hogy Bruce Campbell játsza. 

Alapszituáció? Ügynökünk valamiért süllyesztőbe kerül, ott ragad szegény a napfényes tengerparton, de megpróbálja tisztára mosni magát, addig is magánmegbízásokat vállal.

Könnyed, szórakoztató, izgalmas - ideális tévésorozat. Most tart a két és feledik szezonnál, és van már magyarul is.

Megtudhatjuk, hogyan kell fémfogassal autótszerelni, ilyesmik.

Azután jött a Royal Pains.

A világ legbugyutább orvosi sorozata (mondom úgy, hogy ezen kívül csak a Dr. Houset ismerem), már amennyiben a kitalált betegségeket és a kezelések módját nézzük. De nem azt nézzük, hanem a tvt, és szurkolunk a jó doktornak, aki szegény milliomosok közé csöppent.

Alapszituáció? A tehetséges baleseti sebészre rá akarnak húzni egy műhibát, emiatt elveszti állását, barátnőjét, mígnem a hülye öccse berángatja egy buliba. A házigazda, a titokzatos német milliárdos meg felfogadja háziorvosának. És amíg nem sikerül visszajutnia a kórházba, addig is halálra keresi magát - magánmegbízásokból. Ismerős séma?

Ja, és a hülye öccs mellett állandó szereplő a gyönyörű Reshma Shetty.

Egy évad jött ki, úton van a második.

Megtudhatjuk, hogyan kell nagyítóból és vécépapírgurigából mikroszkópot csinálni, ilyesmik.

Majd jött a White Collar.

Jóképű hamisító-mesterbűnözőnket feltételesen szabadlábra helyezik. A feltétel annyi, hogy segítenie kell az FBIt, a szabadlábat egy műanyag kütyü és New york szívének két mérföldes körzete jelenti.

Rablóból pandúr, plusz blöffmester - első látásra szerethető figura, pláne, hogy ott van mellette a világ legemberibb nyomozótisztje. 

És a helyzet csak fokozódik. Fokozódik a barátnő-rejtély, feltűnik Mozzie (Szőke András és Cory Doctorow 1:1 arányú keveréke), megjelenik a színen Natalie Morales (hasonló szerepet kap, mint a Middlemanben, vagyis vagány, kőkemény, jóhumorú hatósági ember), és még csak a negyedik epizódnál tartunk.

(Saját szakmájában profi, a szabad helyváltoztatásban erősen korlátozva, feladatot feladat után elvállalva, mígnem tisztázza a helyzetet (hogy mi történt a barátnővel) - ismerős?)

A harmadik epizódban feltűnik a gyilkosságiak főnöke, Joseph Ruis ügynök. Kirk Acevedo játssza, és tökéletes hardboiled nyomozó. Pontosabban itt még csak annyit tudunk róla, hogy ráncolja a szemöldökét és tenyérbemászó, de ugye itt még vezető beosztásban dolgozik a Cégnél.

Úgyhogy kedves USA Network, tessék csinálni egy spinoffot, amiben Ruis ügynököt mondvacsinált indokkal eltávolítják, és kénytelen magánynyomozóként élni mindaddig, amíg nem tisztázza magát.  A sablonok adva vannak, a végzet asszonyait meg jól válogassátok meg, de ez eddig is ment.