Zöldreformáció

Ezt lehet, hogy négy felé kéne vágni. Pár gondolat a zöld2.0-ról, a biopunkokról és egy átlagos eszme terjedési sebességéről. Plusz arról, hogy mind itt fogunk megdögleni.

Az elkövetkezendő két évtizedben egyetlen fontos kérdés van: vagy megmentjük Gaiát (és persze elsősorban magunkat), vagy megróbáljuk röhögve kivárni a véget (vagyis elviselhetővé tenni a környezeti katasztrófát - legalább a magunk számára.)

Remélem, az első valósul meg. Vannak erre utaló jelek - a környezetbarát technológiák már ott toporognak az ajtó előtt, a gazdaság lendülete elvégzi termékfronton a zöldítést. Nem felebaráti szeretetből, hanem mert nekik is megéri.

Viszont szükség van arra is, hogy az átlagember, vagyis azt, akit nem köt a munkája-meggyőződése a zöldhullámhoz, aktivizálja magát.

És erre a jelenlegi, fővonalas zöldmozgalmak alkalmatlanok.

Ha meghalljuk azt, hogy zöld, rögtön beugrik egy bahia-egyenruhás, vegetáriánus, maga-módján-vallásos virágunoka jelenik meg a lelki szemeink előtt. És nem is teljesen alaptalanul.

Egyrészt, zöldnek lenni valóban egyet jelent egy orrfelhúzós technofóbiával, ami kacérkodik az ezotériával (vegyünk csak a kezünkbe egy Kukabúvárt. Na jó, nem tudom, hogy most mi van egy kukabúvárban, ott hagyam abba az olvasását, amikor piramismodellel éleztek borovapengét.).

A technofóbiából sok minden következik, azon túl is, hogy fúj, génpiszka (sic), meg fúj, atomenergia.

Többek között az is, hogy van egy hatalmas közönség, akiket nem tudnak megszólítani - nézzünk csak rá a Zöldhullámra. Négy nagy szervezet csinálja közösen, és gyakran hetek telnek el egy-egy bekezdés mögött. Miért? Mert valaki odafent kiadta az ukázt: blogot a népnek, kétezerkilenc van, emberek! És kapunk egy blogmotorba beleépített cikksorozatot.

Lassú. Érdektelen. Irreleváns.

Tartalommal megtölteni ezeket az oldalakat munka. De nem nagy munka. Napi három óra, egy google reader és a négy szervezet belső levlistája, és a himalájai állatkák nehéz sorsa jól megférne a friss hírekkel.

Hogy ez mennyire nem pénzkérdés? Ott van a WildlifeSOS twittere - India messze van, de megtalálták a módjárt, hogy egy-egy állatmentő kaland az irodából követve is igzalmas legyen - és amikor ott toporog az ember, hogy mit csináljon az 1%-al, eszébe fog jutni a szervezet.

S ha már a misztikus India - el kell felejteni az idealisztikus célokat ("ha holnaptól mindenki vegetáriánus lenne" ), éles határvonalat kell húzni eszmék és gyakorlat között: ha a fentartható földművelés elképzelhetetlen állatok nélkül, akkor kellenek az állatok. Ha megoldható (helyi növényekkel, és akár a génmódosítást is segítségül hívva) csak helyi növényekkel, még jobb.

A miért? - kérdésekre mindig kell lennie egy "racionális" válasznak, és ez a válasz a megfelelő adatokkal mindig megdönthető. Ehhez természetesen az is kell, hogy a helyi szinten dolgozó aktivista rendelkezésére álljanak a megfelelő, friss adatok - cikk-adatbázisok felszabadítása - , akár megfelelő előszűrőn keresztül.

Ez az egyik terület, ahol a biopunk támogatás jól jöhet - célzott adatvadászat, cégfüggetlenség, gyors visszacsatolás.

A másik a konkrét problémák megoldása: a jövőben csökken azoknak a problémáknak a száma, amely megfelelő mennyiségű számolókapacitás és biopunk hozzádobása nélkül ne lehetne megoldani. Szökik a metán a talajból Szibériában? Nosza, félszáz kutatócsoport és a megfelelő mennyiségű X Prize-szerű támogatás, és nemsokára kádakban nőnek a metánfaló bacik.

Ami azonban jól működik egy konkrét problémára szűkítve, elveszhet a komplex rendszerek sűrűjében. Konkrétan: a jelenlegi növényi géntechnika (a hagyományos nemesítéssel együtt) látványos eredményeket tud felmutatni nem csak a termésátlag növelésénél, hanem az egyes összetevők arányának megváltoztatásában is. A rövidtávú, mennyiségi sikerek mellett visszaüthet a hosszútávú, minőségi egyensúly megbomlása.

Ezt egy idő múlva már nem lehet élelmiszer-technológiával egyensúlyozni - egyrészt, mert ez egy energiaigényes mekkmestermunka, ami rögtön veszít hatékonyságából, amint eltűnik a központosított termelés, és helyi piacokra.

Vagyis: a hagyományos fajták újból előtérbe kerülnek, növekszik a változatok száma, a módosítások célja a termelésfokozás helyett a helyi viszonyokhoz adaptálás lesz.

Ez még egy dolgot jelent: a helyi agrárhagyományok felemelkedését, ötvözve a legújabb technológiákkal. Eltűnnek a mindentütő tömegfajták (Európában visszaszorul pl. a kukorica, a holstein frízek helyét széles fajtagazdagságú állomány veszi át, megjelennek a szinte eltűnt alma- dió- és egyéb gyümölcsfajták.)

A hagyományos termelési módszerek felevenítését egyrészt az ellenkultúra radikális városi földműveseinek, a bioforradalom eliparosodását is túlélő biotermesztőknek, permakultura-messiásoknak köszönhetjük majd, másrészt kiemelt fontosságot kapnak a hagyományos módszerekhez megőrző kultúrák - külön ki kell emelni a tradicionalista anabaptisa közösségeket (mennoniták, ámisok stb.).

Nem csak azért, mert tőlük (is) már egy működő modellt lehet átvenni.

Egyszerűen "mindenkinek jobb lesz" alapon nem lehet elterjeszteni elég gyorsan azt a változást, ami felpezsdíthené a lassan elhaló, apró falvakat is. Sokat gyorsítana viszont a helyzeten az, hogyha a fenti elvek találkoznának egy megengedő, modern protestantizmussal, amely önmagában terjedve maga után hozná a változásokat.