Magyar Starbucks

Volt öt percem, úgyhogy Gimpben mondom el a véleményemet:

(Avagy Budapest még mindig lehetne a kávéházak városa - ehhez nem kell papírpohár zöldkeretes kétfarkú sellővel.)

(Disclaimer: amikor rájöttem, hogy errefele a Starbucks az, ahol lehet normális áron normális eszpresszót kapni, rászoktam (meg a többire is). Amikor rájöttem, hogy mindig automatikusan supersizeolok, meg megtoldom egy kis ezzel-azzal, és a végén annyit fizetek, mintha egy normális étteremben ebédeltem volna, visszafogtam magam. A koncepciót értem, de sohasem tudtam elég időt venni a kávé árán - nem tudom órákon át inni a semmit.)

Nézzétek a kőbunkót, nem szereti a gőzpunkot!

Hidegen hagynak az izzó gőzkazánok. Annak ellenére, hogy egy intarziás laptopház tetszik, és olvastam nagyon jó steampunk regényeket. (Meg volt, amit nem tudtam végigolvasni sokadszorra sem, khm... Difference Engine - ha naprakész lennék a viktoriánus napisajtóból, talán jobban élveztem volna az áthallásokat.)

Most is éppen egy hasonlón nyammogok (The Bookman).

Amiért nem tetszik a steampunk, az egyszerű: ez az utolsó (jelenleg utolsó) álomvilág.

Egyrészt, visszatérünk egy olyan korba, amikor az energia végtelen volt. És érdekes módon az ég még mindig kék.

Másrészt, akárcsak egy rossz előző élet szeánszon, mindenki Lord, Mylady, valahogy senki sem öltözik be angolkóros szénbányászfiúnak.

Mesevilág, gőzhabbal, és az illúziót tovább rombolja, amikor mindez megjelenik a tárgyakon: összerakni egy óraművet - tiszteletet érdemel. Halott órák fogaskerekeit ráragasztani egy pendrivera, ez a kisgyerek-gumikalapáccsal szint.

(Viszont kiváncsi leszek a magyar gőzképregényekre, hogy tudják ezt az alapvetően angol dolgot idehozni.)

Frissítés: a pendriveot hasraütésre mondtam. Erre tényleg van (volt), ötven dollárért két giga az Etsyről.

Magyar, nagy M

Háttéranyagnak keresek zenét, Magyar együttesektől.

(Ezt már megtanultam, így kell írni, a nagy M szerintem a "nagy magyar" rövidítése, gondolom ezzel is lázadnak a finnugorista akadémia ellen.)

És semmit sem találok. Jó fele járok, az biztos, a klippek tele vannak Nagymagyarország térképekkel, a kommentek gyűlölettel, de a zene...

Két fajta zene van. Az egyik a menetdalok vonalát viszi, ez az, ami úgy hangzik, mint a cirkuszi zenekar a bohócszám alatt. A másik a népiesch, a jó ebédhez szól a nóta stílusában, csak a cigányzenekar helyett villanygitár van.

Ennél már egy jobban elkapott zsoltár is feszesebb, pattogósabb.

Valahol Európában

Történt pedig, hogy két hete egy írkocsmában üldögéltem a grúz (georgiai?) femme fatallal, és ittunk beszélgettünk.

Ami amúgy is elég érdekes, hiszen Georgia önmagában is izgalmas, plusz megtudtam a sikertelen kínai invázió történetét, meg hasonlókat.

És után történt egy olyasmi, ami átrendezte egy kicsit a fejemben Európa térképét.

Magyarnak lenni eddig olyan volt, hogy itt ülünk Európa szélén, végvári vitézként, és ha azt mondjuk, Európa, egyből nyugatra fordulunk, plusz felkapjuk a fejünket, hogyha lebalkánoznak, azt csak mi szeretjük csinálni magunkkal.

És azután szóba került, hogy az angolok hogy állnak hozzá a külföldiekhez. És az FF kiakadt: "de most komolyan, nekem nincs is keleteurópai akcentusom!".

Tényleg nincs, gyönyörű British Englisht beszél.

De ettől a mondattól hirtelen, mint egy könyv, kinyílt Európa, és a szélén az a Magyarország alaku pötty egyszeriben középre került (CE? Aha!).

Amúgy meg előkerült országjellemző mondat is, ez FFnél a "Blame the Georgians!".

A magyaroknál szerintem a "Mindig mi!" lenne. Ezt lehet szomorúan is mondani (balsors akit régen tép, stb) meg lehet vidám is (az ükanyja másodunokatestvére magyar volt, ő is a mi vérünkből való!).

Szóval így ettük a fish and chipset és kalandoztunk, tízezer kilométerrel arrébb, valahol Európában.

A kreacionisták tisztességéről

Pár napja megérkezett az ÉRTEM válasza SexComb cikksorozatára.

Az első néhány sor is beszédes:

Érdemes megnézni a Criticalbiomassos írásokat: ott van pontosan a link a hivatkozott ÉRTEM-írásra. Ezzel szemben GF elírja a szerző nevét, elírja a honlap címét, és nem tesz be hivatkozást a cikkre, amire reagál.

Nehéz dolog linkelni - mondhatnánk, de a saját írásra mutató linkkel semmi gond, ahogy meghagyja vitapartnere egyik linkjét is - történetesen egy sulinetest. (Megint csak: érdemes megnézni az eredeti cikk hivatkozásait (és összevetni az ÉRTEM-válasz hivatkozásaival.)

Szóval a link berakása sem ördöngősség. Ezek után egy dologban lehetünk biztosak: az ÉRTEM nem akarja, hogy olvasói megismerjék a valódi kritikát. Nem célja a párbeszéd, csak a prédikáció. Szembe megy mindannak, amit az illendőség (és a netikett) megkíván. (Hivatkozunk az eredeti cikkre, nicknevet nem ferdítünk el.)

És mindennek még semmi köze sincs ahhoz, amit a kreacionizmusról/evolúcióról állítanak, az más tészta.

Slusszpoén: Tasi István, az ÉRTEM "reklámarca", holnapután a TEDxDanubián fog előadni, "vallások közös etikai alapelveiről".

UI.

"5. Oh, you say you're going to a lawyer? Be prepared for us to giggle with girlish delight, and for your lawyer to laugh in your face after he explains current copyright and parody law."

link

(Az idézett üdvözlet jól megfogalmazza, mi itt az igazi probléma: két teljesen más környezetben szocializálódott ember(csoport) nem veszi észre, hogy attól még, hogy magyarul beszél, más nyelvet használ. )

Gondolatok a kritikáról

0. A "kritika" szónak, mint a szavak többségének nem egyetlen jelentése van.

1. Kinek szól a kritika?

Hány magyar ember olvasott Petőfit? Legyünk optimisták, mondjuk azt, hogy ötmillió.

Hány embert érdekel egy Petőfiről szóló irodalmi kritika? Legyünk optimisták, mondjuk azt, hogy ötezret.

Hány ember olvasott el egy kortárs magyar zsánerregényt? Legyünk optimisták, mondjuk azt, hogy háromezer.

Hány embert érdekelne az adott regényről szóló irodalmi kritika? Nézzük a fenti arányokat, mondjuk azt, hogy hármat. Ebből egy a kritika írója.

Akkor miről beszélünk?

2. Ha egy kritika szándékai szerint elriaszt a vásárlástól, vagy éppen ellenkezőleg, vásárlásra ösztönöz, akkor elérte célját.

Ha egy kritikát évek múltán is idéznek, szintén elérte célját.

Platform - a kritika

(Sokat gondolkoztam azon, hogy miért van az: könyvről, filmről, színdarabról, lemezről írunk, de játékról max. annyit illik, hogy "és közben persze ment a wiin az őrület". Miért nincsenek amatőr játékismertetők amatőr játékosoktól? Úgy gondolom, megabájtonként legalább ezer karaktert minden valamire való játék megér.)

Szóval,

Platform - avagy a klasszikus görög tragédia újraéled

Betöltetett

Kezdetben vala az ige, mondták, ám kétezer év múlva már tudjuk: kezdetben vala a loading screen, a töltőképernyő. Ez a felkészülés kora, a várakozás ideje - az események két szinten zajlanak. Egyrészt, ott a három gomb - keserű igazságként, hogy a szabályokat készen kapjuk, velük születünk, azon változtatni nem lehet. Változik viszont a fej - egy fiatal férfit - főszereplőnket - láthatjuk, ahogy - figyeljük meg, milyen ügyesen játszik a szerző a betölt és az időt tölt szavakkal, csúsztatva egymásra szemüveget és kopaszságot, és az elszállt idő feletti keserűségből a múltidéző, kopasz főt fedő, és reménytelenül fiatalítani képtelen sapkát. A fekete szakállból rőt lesz - jelezve, hogy a korral jár a tapasztalat, és e tapasztalat törperővel tölt föl. Megjelenik, majd eltűnik a szemüveg, csillog a homlok - a minden részletet látó intelligencia csak ideiglenes állapot, eltűnésével megmarad a mindent tisztán látó bölcsesség. Megjelenik a kék üzenet: Enter. Enter. A szó, ami a francia entreren keresztül a latin intra, belső szóra vezethető vissza, utazásra invitál, egy belső útra, és így máris más formában látjuk az öregedő fejet.

Az alkímia homonculusa ő, a kis és bölcs ember, a kulcs őrzője és átadója. Üssük le tehát a billentyűt (key!!!), az egyetlent, mely nem szabályos, téglalap alakjával tűnik ki a többi száz közül, az egyetlent, mely konkáv sarkával befelé invitál.

Belépni a világba.

Egy szobában, házban találjuk magunkat. Figyeljük meg a környezetet: a homlokot formáló kupola, a szemként funkcionáló képkeret, az ajtónyílás, mely a támfal robbantott képével orrot formál: a homonculus most fog kilépni az agyból, a tudatból, hogy utazásra induljon a koponyánk (az otthon, a kiindulópont, a ház) körül.

A szubjektív világábrázolás segít elhelyezni hősünket.

Egyrészt ott van a szeretettel, meleg színekkel megrajzolt otthon - a figyelmünket a házban elhelyezett kandalló vonza magára, ez az otthon, a középpont, a család és a létezés szíve. Ez az, amiért még az ágyunk fejét is érdemes kifelé, a külvilág felé fordítanunk: habár így nő a ránk leselkedő veszély, az otthon mindennél fontosabb.

Árulkodó jel a postaláda is: az üres doboz "felhívás keringőre" - a létezéssel szemben megfogalmazott ígényeket sűríti pléhvalósággá.

Feltűnő ugyanakkor figuránk harsány színe, pixeles kidolgozottsága. Egyrészt ez ugyanúgy a gyermekkorba, a biztonságos családi fészekbe történő visszavágyást jelzi, ahogy a fentebb részletezett vályogkandalló is. Ugyanakkor megjelenik benne a kamaszos lázadás (a más-tudat, a különbözőségi utáni vágy), ugyanolyan élesen, mint az ugyanerre az időszakra jellemző visszahúzódás, önbizalomhiány, maszkok mögé bújás.

És felhangzik a zene. A vidám, pattogó muzsiga elsőre egyszerű tinglitanglinak tűnik, hogy később a lassú befejezés előrevetítse a drámát. Hangja van ugrásainkank, azt a hamis tévképzetet erősítve, hogy utunk irányát, ritmusát mi magunk határozzuk meg.

Amint feltűnnek az elérhetetlen anyagi javak, kitűnik, mennyire hamis nyomon vagyunk. Ha lemondva e világ hívságairől, előre haladunk az úton (tao!), akkor eljutunk célunkig, ha azt hisszük, mi uraljuk e létezést, akkor azon kapjuk magunkat, hogy egy helyben ugrálunk, hiába...

A válaszösvény

Korábbi kritikusok kiemelték a művel kapcsolatban, hogy cselekménye túl lineáris, szinte sínre téve visz a végzet felé. Én ezzel nem értek egyet. Jól megválasztott helyen, az út felénél ugyanis van lehetőségünk változtatni. És ez a változás szimbolikus. Ugrunk, vagy megyünk tovább. Elhagyjuk magunkat, hogy végül falba ütközzünk, vagy a merülés helyett az emelkedést választjuk, földszigetről földszigetre. (Érdemes megfigyelni, hogy a két közönséges (föld-föld) ugrás után hogy jön be a népmesei harmadik, amikor a gombán landolunk - óriásgombán, hiszen ekkorra tehető a newtoni igazság felismerése: óriások vállain állunk.

Itt még lehetőségünk van a választásra - ám a gödör túloldalán feltűnő óriásgombák már az elmúlás szelét hordozzák termőtestükben.

Kibogozhatatlan rejtélyek vezetnek el a végig - a semmi vár ránk, az elmúlás. Ám a program tanít - nem engedi meg, hogy nyom nélkül zuhanjunk a mélybe, ilyenkor újrakezdődik.

Meg kell találnunk a rejtélyt, amit csak mi oldhatunk meg, amire szó szerint fel kell tennünk az életünket.

A halál tette

Igazi katarzis ez: a hős elbukik, de elbukása felemelő. Halála után beérik a műve: óriás lesz ő maga is. Szimbolikus, ahogy ezt a változást a lehulló gomba hozza meg. A szaprofita, a testi és szellemi örökségen élősködő, az eredeti géniuszhoz, aki kobakjával feltörte a kérdés kemény dióját, e héroszhoz képest az apró gomba semmi, mégis e semmi burjánzása kell, hogy előderengjen a Legenda, így, nagybetűvel.

A semmibe hulló sziklaszirt önmagában is megnyugtató lezárás lenne, de ott van nekünk a Life is hard örökigazsága.

A Platform remekmű: harminc másodpercbe sűríti mindazt, amit tudni érdemes az univerzumról, az életről és saját magunkról. Életre kelti a tragédiát, azt a tragédiát, amely Aiszkhülosz óta  része az emberi tudatnak, de jelenkori, értékhiányos társadalmunkból sajnos kiveszni látszik.

(A játékot itt találjuk, köszönet a tippért a kmknak.)

Ugrik a lemez. Éveket.

Jó dolog: össze lehetne ütni egy egész válaszbejegyzést csak linkekből.

Rossz dolog: még mindig itt tartunk.

Úgyhogy inkább megyek, és veszek fűtőolajat, visszaviszem a nyomtatót a helyére, megszabadítom a világot fél tucat orksámántól, befejezek még egy fejezetet a munkából, és elmosogatok. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Kalandorok

"Szembe jön veled a karambol, de neked eleged van már ebből a kalandból."

Ezt valahogy kibogoznám.

Vannak ugye a kalandorok, vándorolnak, kalandoznak, ésatöbbi.

Vannak az (angolul) Qualandarok, szufi misztikusok, mentek ide-oda.

És vannak a kalandarok, egy muszlim vándortörzs Indiából, akik már lassan hét évszázada táncoltattak medvéket ide-oda vándorolva ööö... Indiában.

Szóval hogy jut el az ember a kalandorból a kalandarba?

Professor Risk

Egy rövid videó az angolszalona és a kerékpározás veszélyeiről:

Nagyon érdekes egyébként az egész oldal: tavaly volt nyolcszáz éves a Cambridge University, ennek kapcsán került fel néhány videó, bemutatva a tanárokat.

Van itt fél évezredes zene újból életre keltve, meg minden más finomság.

Változatos olvasmányok

A sors (és az antikváriumi kinálat kombinálva a leértékelt könyvekkel) ezt hozta össze:

Jó, nem csak ezt, de így együtt vicces.

Kosztolányi Dezső: Párbeszéd a formáról és lényegről

- Magyarázd meg, miért beszélsz mindig a formáról, amikor egy műalkotást bírálsz? Folyton a mondatok arányával, a talpraesett vagy suta jelzőkkel, az ütemekkel foglalkozol.

- Hát mivel kellene foglalkoznom?

- Azzal, ami a lényeg, a tartalommal. Nem a külsővel, hanem a belsővel: a szellemmel és a lélekkel.

- Nézd, kérlek, én azt talpasztaltam, hogy akik ilyen nagy szavakat vesznek a szájukba, többnyire elcsépelt szólamokban feneklenek meg. Mit mondhatsz a szellemről és lélekről? Azt, hogy magas vagy alacsony, őszinte vagy nem őszinte. Ha akarom, így van, ha akarom, nincs így. Mindez ellenőrizhetetlen.

- Vajon a külső ellenőrizhetőbb?

- Azt legalább érzékelni és nézni lehet. Ennélfogva nem enged meg nagy hazugságokat. A forma a szellem és lélek megtestesülése. Testi movioltunkban valamennyien szellemek és lelkek vagyunk. Ha egy jó regényíró kellő helyen, szűkszavú bölcsességgel úgy jellemzi alakját, hogy "mozdulatai tétovák", vagy hogy "arca sápadt", érezzük hogy szelleme is fáradt, lelke is beteg. Magam is így teszek a műalkotásokkal.

- Gőgből?

- Talán szerénységből. Olyan igyekszem lenni, akár az orvos, aki miután végigkopogtatja, megtapogatja, átvilágítja betegét, nevén nevezi baját, noha tudja, hogy voltaképp minden szellem és lélek s a beteg teste és lelke végzetes kapcsolatban van egymással. Nem ilyesmit állapít meg tehát: "lelki válsággal küszködik", hanem ilyesmit: "vérszegény", "elrontotta a gyomrát", "hascsikarása van".  Bírálatomban, melyet költeményekről mondok, hasonlóan tartózkodom affél általánosságoktól, hogy "szárnytalanok", inkább azt próbálom kimutatni, hogy verslábaiknak hol a lúdtalpuk.

(Pesti Hírlap, 1934. május 6.)

NK-1

Szeretném, hogyha a Nokia fejlesztőrészlegébe felvennének immunológusokat is. Meg visszatérnének az ezres szériához.

Várjál, várjál, elmondom.

Szóval itt a Nexus One. Vagy, ha nagyon nem megy a huzivoni a PDKPKD-örökösökkel, APFKANO (A Phone Formerly Known As Nexus One).

És a világ úgy tesz, mintha eddig lett volna a mobiltelefon, minek száma egy, neve pedig Iphone. És  ennek támad gyilkosa a Nexus One képében.

Pedig az Iphone elég fix dolog. Egy ájfonos nem jobb telefont akar, neki az új ájfon kell. Óvakodj az egyalmás embertől, mondták már többen, és ez itt még inkább igaz.

Mert a kérdés nem ez. Hanem hogy a NO megöli-e a Nokiát. A Samsungot. A Sonyt.

Ezt pedig akkor tudjuk meg, hogyha megjelennek az első választelefonok.

Én, nyelvrokoni kötelességtudatból, a Nokiának drukkolok. Igen, Android fut majd rajta, és nem lesz olyan szép és jó, mint egy N900. De lesz.

Nevezzük mondjuk NK-1-nek.

Az NK-cell. N, mint Nokia, K, mint 1000, cell, mint cellular phone.

Kimondva: Natural killer cell.

A reklámba tessék nekem betenni egy feketepárducot. A feketepárducos reklámokat szeretem.

A vírusmarketingben meg elnézzük az ócska poént, hogy Nexus Killer.

Fejnehéz

Annyira érdekes ez a (tudatos?) írói technika, amikor retroregényben (vagyis adott korszakban készült regényt imitáló műben) úgy alapozza meg a hangulatot a szerző, hogy az első pár oldalon töményen hozza a stílust, töményebben, mint az eredeti, és utána meg nyugodtan lazít rajta, csak pár hívószóval tartja meg a hangulatot.

Pl. Chabontól a Gentlemen on the Road, vagy Megan Abbottól a Queenpin.

Érdemes összevetni pl. a Kondor-regényekkel, ahol a sűritve adagolt információmorzsáktól és a folyamatos, de nem egyenletes korhű szóhasználattól olyan lesz a szöveg, mint egy majdnem tökéletesen elkevert, de azért még mindig csomós pudding.

(Fejnehéz az a kiskutya, kisgyerek, orrnehéz az a hajó?)

Az ingyenmunkáról

Ingyenmunka, ha van rá idő: jó.

Úgy értem, a szabályok tiszták: ezt csinálod, ezt kapod érte, ezt hozhatod ki belőle.

Érdemes csinálni, jó dolgok is kisülhetnek belőle.

Viszont az, hogy az elején pénzt, paripát ígérünk, majd a pénzt kihúzzuk, majd a paripát is, és ezek után még az emailekre sem válaszolunk normálisan (miközben világos, hogy dől befele a lé), na, az már pofátlanság.

Négynyolcvanhatos blues

Életem első játékát huszonpár éve láttam. Apám évfolyamtársa hozta át a gépet (nem tudom, mi lehetett), az, akivel el-eljárt teniszezni is, és csakhamar a képernyőn is ott volt két játékos, teniszeztek. Ahogy az élő változat, úgy ez sem tudott lekötni.
Nem volt Spectrumom, C64-em, Amigám. Volt egy kvarcjátékom: nindzsák ugráltak egy tornateremben. A Last Ninjával, Usagival zsúrokban találkoztam, általában az első ellenfél levágott, és adhattam át a joystickot a következő jelentkezőnek. Azután vett apám egy céges gépet. Azoknak a fura figuráknak a táborát szaporítottam, "akiknek" PCjük volt - egyrészt az idő felében mindenféle könyvelés meg szövegszerkesztő futott rajta, másrészt meg a jó játékok mind másik gépen voltak.

Azután lassan kihaltak az amigák is, és az első nagylemezeken, cserekereskedelem útján, megjelentek a jobbnál jobb programok. Talán még listáról is rendeltem. Ha nyugatra jutottunk, a közös kivánságlistákon ott volt a számítógépes lap - és éveken át nyálcsorgatva bámultuk a jövő csodáit. Itthon apám elkezdte venni a PcWordöt, talán inne ered, hogy CoV és 576 helyett gurus lettem. Voltak eredeti játékaink is. Emlékszem, amikor osztálytársaimmal (gimnázumi első vagy második osztály?) összeálltunk, és több száz lemeznyi féltett kincset összegyűjtve megirattuk életünk első cédéjét egy Almássy téri CD-írónál (eltüntek ezek is, mint a fejszámolóművészek). Az Il Treno mögötti romos bérház második emeletére mentünk friss anyagért, az elosztó felesége nyitott ajtót, tőle kaptuk meg a CDt, meg talán a nyomtatott listát az új címekkel.

És minden angolul ment. Vakon kattintgattunk, majd szótárral estünk neki - hogy most valamennyire értek angolul, azt a Lucasartsnak (és a TSR-FASA tengelynek) köszönhetem. Nem értettünk mindent. Emlékszem, EOBban centizgettünk, hogy minél magasabb értékeket kapjunk, és ne legyen túl negatív az AC-nk. Végig alig játszottam valamit is. A Das Swartze Augéban (Ez talán ráadásul németül is volt, a varázslatok meg latinok) nem értettem, egyszer csak miért halok meg, milyen idő járt le, a Falloutban százharminc napig bolyongtam a sivatagban, hogy után három hét alatt próbáljam megmenteni a tizenhármas légópincét. A Wizardry 7-et például ezért szerettem: ott volt egy egész világ.

Kaland és RPG - ezek kötöttek le, ügyességihez túl ügyetlen és türelmetlen voltam, az FPS-t sohasem értettem, hálózatban ritkán játszottam, akkor is kicsináltak a gonoszak. Az RTShez meg túl amerikai voltam, holott itt az orosz módszer a nyerő. Egyetlen gyalogos kedvéért képes voltam újratölteni (Loading Private Ryan), messze állt tőlem a keleti front taktikája.

Itt kint a kollégiumban volt egy rövidebb időszak, amikor megszálltuk a hálózatot. Ez jelentette a kivételt. Ekkor ivódtak agyamba a Quake pályák, annyira hogy otthon éreztem magam az 1linkben. Itt próbáltuk heten lenyomni a thai kölyköt Starcraftban, nem sok sikerrel.

Azután megint szünet. A friss gépen sok minden nem futott. Egyszer egy délután (vagy két nap alatt?) végigfutottam az EOB1-en, és nem értettem, ezen mi tartott anno hetekig. Valamiért a Gorkij 13 is ment, jó móka volt. Ingyenes flashjáték is akad.

Vigyáztam, nehogy olyan gépem legyen, amint fut a WoW - ennyire ismerem magamat.

Azután történt három dolog. Kaptam egy Nintendo DSt, mert ragyogó kandzsioktató-program van hozzá. És tényleg. Vettem egy EEPCt, és működik(A géppark többi része jövőre már tinédzserkorba lép). Meg rájöttem, mire jó a flashjáték.

NDS: a kandzsiprogramban az a baj, hogy kicsit húzós végigjátszani. Vagyis maxra teljesíteni a japánoknak kitalált kvízeket, kivülről fújni kb. hatezer jelet és jelentést. Úgyhogy kellet rá más program. És kiderült, hogy az NDS nem más, mint egy 486-os, csak elfér egy kézben. A játékok többsége hozza azt az élményt, amit régen szerettünk. Assasin's Creed - ez a klasszikus Prince of Persia friss változata. A DS-es Civ hozza az első rész minden báját. Dungeon crawlingból is Dunát lehetne rekeszteni, EOBosoknak ott az Orcs & Elves, meg persze JRPG-k és társaik. És feltámadnak rajta a kalandjátékok is. (És ezek még csak a hivatalos programok.)

A DS előnye, hogy az alkalmi játékosoknak van kitalálva. Viszonylag (többi konzolhoz képest) olcsó, a játékok zöme nem túl hosszú, öt percre is elő lehet kapni egy-egy Lemmings pályára, vagy ha van másfél óránk, nyomni egy Civ meccset. Ugyanakkor nagyon jó dolgokat ki lehet hozni belőle. Ott a Soul Bubbles, amely a meditatív, pihentető játékok kategóriáját erősíti, vagy ott a Layton professzoros sorozat, ami a Grätzer József Siccéhhez hasonló logikain fejtörőket eleveníti fel. (Most adják a moziban. Megismétlem: a japán mozik december slágere egy logikai játék rajzfilmadaptációja.)

Azután ott van a flashjáték. KMK, naná. Ez többnyire az agymosás kategória - tíz-tizenötperc aktív relaxáció, csak azután ott ne ragadj több órára. Jellegénél fogva rengeteg az ismétlődő elem, emiatt érdemes így használni: hangoskönyv bekapcsol, és miközben mondjuk a Gemcraft Chapter 0-t gyűröd, közben olvasol. Bárhonnan elérhető, bármikor abbahagyható. Jó.

És végül a netbook. Egy jobb netbookkal már elfut bármelyik MMORPG, de ennél hasznosabban is lehet használni. Vegyük a régi játékokat. Akár pénzért is. Egy sör ára, és miközben fönt ülsz a vonaton, falloutozol. Egy netbookon elfut az előző évezred játékainak java, és mindenki tudja: az volt az aranykor. Most meg legálisan, fillérekért újraélhető. Nem kell zsákbamacskát venni, ennyi idő elég volt, hogy kirostálja a játékokat.

Persze felmerül a kérdés, hogy jó-e egy régi játék. Nem nosztalgikus okokból elővett játékokkal is próbálkoztam - bizony, volt, amit örömmel zártam be és töröltem a gépről. Ugyanakkor még ma is virulnak például a rougelikeok, s rajongóik szentségtörésnek veszik, ha valaki túllép a színes asciin.
Én azt mondanám, hogy a kilencvenes évekre létrejöttek azok a játékok, amelyek elé ma is bátran oda lehet ülni (ha nem egy félszobányi képernyőre tesszük ki a képet). Ugyanakkor ez az én gyerekkorom játékvilága - mi a helyzet azzal, akinek az elsőjáték-élményt a Dragon Age jelenti?

Egyáltalán, az egyesek által úgy kivánt valósághűség/filmszerűség életben hagy-e bizonyos játéktípusokat? A 3D megölte a kalandjátékot - flash és konzolok kellettek, hogy újraéledjen. Vajon ez vár-e a nem valós idejű rpg-re is, vajon mi lesz a többiekkel?

Egy biztos: a tíz-tizenöt éves játékok még mindig szexik, a maguk pixeles modorában, a maguk játékrealisztikus bájával, az ellenállhatatlan történetükkel. Számítógépes játékot játszani még mindig jó.

Szanja blues

WWFF

Jó mottó, mi?

Újévi fogadalom: 100, 50, 10.(Direkt érthetetlen, hogy egy év múlva letagadhassam.)

Majd meglátjuk.

Agyő, kilenc!

Nem volt rossz év, messze sem, csak olyan semmilyen.

Főleg a vége felé.

Jött a karácsony, és egy csipetnyi karácsonyi hangulatom sem volt, nem csak azért, mert hiányzott a fenyőillat. (Az évek óta hiányzik.) Ugyanezt eljátszotta a szilveszter is.

Ettől még működhetett volna, tavaly (vagyis 2008-ban) is működött.

(Ajándékügyileg meg az volt a helyzet, hogy elkésett pár csomag (to és from is), meg a fődolog az ugyan itt volt a fa (tuja) alatt, de már hónapok óta tudom, hogy mi az, kibontani meg megint csak hónapok múlva lehet. Azért huszonnegyedikén, egy szakfoglalkozás keretein belül felpróbáltam, tíz percig simán hordható.)

Magyar nemes módjára éltem meg ezt az évet ("nem írok, nem olvasok"), amiből az utóbbi nem annyira igaz, az előbbi fáj.

Jó, hogy elkezdődött végre ez a 2010. Jó év lesz, az már biztos. Úgy kb. a felétől kezdve elég izgalmas (még nem tudom, milyen kontinensen talál az augusztus, pl.), de hogy nézne már ki, ha kiszámítható lenne? Mindenesetre jó jel, hogy kaptam egy olyan három perces számot, amitől rögtön újra fel kell raknom a CeltX-et.

Ja, a kép, huszonnegyedike délelőttjéről: