A fordítók neméről

Többféle elképzelés van arról, hogy milyen neműnek illik lennie egy (mű)fordítónak.

Kezdjük a legegyszerűbbel: a fordító neme tök mindegy, a nyelvtudás és nyelvérzék számít, meg a fenék, hogy végigüli-e a köyvet.

Azután ott van az az elképzelés, amely nemi sztereotipiákhoz rendel témát. A kulcsmondata kb. ez: "Te biztos értesz a focihoz" ti. hogy férfiból van az illető. Minél inkább szakterületebb a szakterület, annál inkább erősödik a dolog ("mivel főleg gépészmérnöki szövegekről van szó, férfikollégára gondoltak"), miközben pont a szakszöveg semleges szöveg, ott tényleg csak a szaktudás számít. Sem férfi, sem női intuició nem fog segíteni, hogy kitaláld, hogy hívják azt a hurkos baszt a harmadik csavar mögött, vagy hogy a délthai félkezes kötőtechnikát hogyan is mondják Újpesten.

Lehet, hogy ennek egy alfaja, de a fentiek ellenére mégis igaznak érzem: vannak viszont olyan szövegek, ahol jól járhatunk, ha nemügyre vesszük a leendő honosítót.

Konkrétan: ha egy női író fikciójában női szereplők mozognak. Ez azért érdekes, mert ugyanezt pepitában nem érzem furának (mert nem meglepő, ha férfiíró fikciójában férfiszereplők mozognak, és mégis nő fordítja). És rossz tapasztalatom sincs (honnan is venném észre). Az sem zavar, ha egy férfiíró végig női szereplő szemszögéből ír, és a fordító  is férfi - ugyanúgy jelmezszerepet kapunk, ugyanúgy lehet jól csinálni.

Akkor miért pont ez az egy eset a kivétel? Tényleg jobbak az egynemű fordított könyvek? Hogy lehet ezt megvizsgálni?

Vagy marad az első változat, és a jó fordító egy nemtelen/nemváltó szűrő, amin átszivárog a szöveg?

Mit olvastam ma?

Erdős Virág írt már ilyet, jó sokat.
Rigmusokkal felskiccelve sorsokat.
Elől könnyed, hátul pedig farnehéz.
Három ilyen, és az ember falra mász.
Tisztelt költő, értem: ez az öröme.
Csak az olvasónak lesz már tőle csömöre.

Zajongjunk

Bevallom, nem ismerem a zajzenéket, még a wikipédiás szócikket sem olvastam végig.

Viszont tudom, hogy elég régóta hatással van rám, legalábbis az egyik ága.

Ezzel kezdődött:

Pontosabban azzal, amire a borító tetején lévő piros felirat hivatozik:

Nem tudom, hogy a szüleim lejátszották-e nekem, mint újszülöttnek. Nem tudom, hogy valaha lejátsza-e valaki azokat az aranylemezeket, amelyek ezeket a dalokat is tartalmazzák, és a Voyagerekkel hagyták el a Földet.

Az viszont biztos, hogy senki sem gondolta volna, hogy meghallgatni azt a vékony műanyaglapot nem igényel többet, mint egy-két kattintást (másképp itt meg itt).

Eltelt egy pár év, és már én játszottam le a bálnadalokat neki. Mert amikor a ringatás nem használni, amikor a normál ének nem használ, akkor érdemes segítségül hívni a mongol torokénekeseket és a bálnákat. Meg a fehér zajt.

Komolyan, az internet egyik leghasznosabb oldala a SimplyNoise.  Egy nagyon halk fehérzaj segít az altatásban - alvásban, hangosabban pedig az összpontosításban. Bár íráshoz mostanában inkább a Brown-zajt kedvelem, olyannyira, hogy komolyan elgondolkoztam a zaj-mp3-ak megvásárlásán.  (A telefonomon úgyis lényegében csak hangoskönyv van.)

Ezzel párhuzamosan pedig véletlenül rátaláltam az auricultura tumblre. (Nem egészen véletlenül: egy google-pók kidobta, hogy hivatkozott rám. )

És volt ma két nagyon izgalmas bejegyzés (beágyazott videó) emberekről, akik csinálják a zajt (egy, kettő). Főleg az elsőbe vannak nagyon jó mondatok, emberekről, akik beleszeretnek a két adó közé csavart rádióba, meg koncertekről, ahol a remélt nézőszám a nulla, és meglepődnek az előadók, ha feltűnik egy-két hallgató.

És persze eszembe jutott, hogy a múltkor én is kísérletezetem valami ilyesmivel, sajnos nagyon hallatszik, hogy hol nyúltam bele. White boats in acid, teaser:

Rúgjuk be

Eddig tartott.

Egy hatásos bug miatt szerencsére nem tudtam normálisan fizetni a Kickstarteren, ami azért volt jó, mert lelkendezhettem a sikeres ötletekért, de nem került nekem semmibe.

Azután ahol rezgett a léc, az a Dinocalypse Kickstartere volt.  A Spirit of the Century egy nagyon kellemes retropulp RPG, volt szerencsém megkaparintani két leselejtezett példányt (azóta sem értem, mi velük a baj, látszólag tökéletes könyvek, de ha valami harminc dollár helyett öt, akkor nem illik panaszkodni, hogy mégsem hibásat küldtek. Apropó, most a PDF annyi...)

Ez a projekt ötezer dollárral és két regénnyel indult, most tartanak huszonötezernél és öt? hat? regénynél, olyan szerzőktől, akik biztosan képesek szórakoztató pulpot írni.

Mondom, itt még csak rezgett a léc, ám tegnap meghirdettek egy Shadowrun kickstartert. Én úgy vagyok a Shadowrunnal, hogy még a Duels figuráinak java is megvan, és azóta tart ez a szerelem, amióta Bíró András először felvetette, hogy a Silverlandban vett könyvéből mesél. A meséből akkor nem lett semmi, és közben kijött a magyar SRun, a többi már történelem.

Szóval tegnap hirdették, kétdimenziósnak, körökre osztottnak, 2050-ben játszódónak, és egy olyan projektnek, ami akkor indul el, ha összejön négyszázezer dollár. Mire ezt a bejegyzést megírom, talán már össze is jött össze is jött, sőt.

Bruce Sterling mondta egy tavaszi előadásában (csak a linket vesztettem el), hogy nemsokára nem lesz nagyon más Amerikában, csak geekművészet*, ugyanis a Kickstarter nagyobb pénzeket mozgat meg, mint az állami támogatások összeadva.

Mindenesetre nagyon érdekes ez a mikromecénáskodás (meg, ha már itt tartunk, a mikrokölcsönök is), csak itthon is indulna már be.

Úgyhogy most nagyon remélem, a közeljövőben nem jut eszébe senkinek semmi használható Kickstarter ötlet, különben az utcán találom magam, egy kartontáblával a kezemben, hogy:

"I kickstarted others, nosedived myself."

*Mert ugye most a geek a menő. Erről a klipről csak nekem jut eszembe ez?

Give me hope

Elnézve az elmúlt napok hírfolyamait, twitterről kivezető linkjeit és feedjeit, egy dolog biztosan látszik: a botrányoknak (de akár a napi politikai eseményeknek is) van egy magába csavarodó, lefelé húzó spirálja.

Igaz ez akkor is, ha csak a legfrissebb híreket osszuk meg, igaz, ha az egymást követő elemzéseket gyűjtjük össze, de még akkor sem kerülünk ki ebből a körből, ha vicces képeken rötyögünk.

Vagy, egy teljesen más megközelítésből, a horror megfogalmazása Kaaron Warren egy friss interjújában: "There is no room for hope in horror, I don’t think." (Éppen ezt várom el a jó horrortól, és éppen ez az, amiért nem szeretem.)

Hogy számoljunk le a saját magunk megosztotta horroral?

Kilépni két irányban lehet - az egyik az internetspam - vicces oldalak vicces képei és szomorú szemű kiskutyák, a másik kicsit több összpontosítást igényel.

Ha feltesszük, hogy a jó hírek eloszlása általános, akkor eredményesen fellazíthatjuk a beszűkült hírcsatornákat azzal, ha tudatosan törekszünk arra, hogy egy bizonyos százalék (mondjuk 30) a megosztott linkeknek, hivatkozásoknak valami reményteli hír. Mivel pedig a jó hírek eloszlása (ha igaz a feltevés) általános, ezért ha hirtelen ötven, mondjuk plágiumos hírt akarunk megosztani, akkor vagy utánamegyünk, és mellépakolunk tizenegy reményteli hírt, vagy megelégszünk héttel.

Na, ezt próbálom én betartani mostantól, az egyetlen számon kérhető illetővel, önmagammal szemben.

Melléktanulság

A  dr Schmitt-ügy melléktanulsága: a shoplinenak félelmetesen jó a rendszere.

Ez ma volt az Index percről-percréje mellett:

Tegnap kb. ugyanez volt, csak Spock helyett Doktor Dolittle szerepelt rajta.

Update: kellett nekem dolittlezni:

Tojás, antibiotikum, GMO, Pepsi, mérgek

A cím szavai között nincs összefüggés, csak annyi, hogy mindegyikről írok valamit.

Tojás

Drágul a tojás, meg majd hasonló okokból talán  a disznóhús is. És nem értem az érveket. Mert nem az van, hogy ha eddig X-et költöttünk tojásra, akkor most 1.4x-et kell, vagy 2xet, és akkor már biotojást kapunk.

Hanem arról, hogy most X-ből kevesebb tojást tudunk venni. Leszámítva az aktualitást (vagyis a Húsvétot), ez nem is biztos, hogy olyan rossz dolog. Nem tudjuk, hogy a mostani tojásfogyasztási szint a megfelelő-e, és hasonló a helyzet a hússal, bár ott legalább tudjuk: nem. A kevesebb több lenne.

Antibiotikum

Érdekes látni a reakciókat az európai elvek szigorúbb betartására (egy ellenző komment), meg azt, hogy mi történik Amerikában (az FDA döntésről, belül újabb linkkel, egy Lancet összefoglaló.)

A reagálók egy részének igaza van: így nem lehet fenntartani a nagy telepeket, és bizony előfordulhat, hogy az állatok járnak rosszul. Ez viszont csak egyet jelent: a nagy telepek fenntarthatatlanok. Annélkül meg drágább lesz a hús, és kevesebb is lesz, de megint csak: hacsak nem a mienk a telep, ez nem annyira rossz végkimenetel.

GMO

Már az Alaptörvénynél látni lehtett, hogy itt bizony kicsinálnak egy szakmát, ráadásul egy olyan szakmát, aminek pont a közeljövőben nagy hasznát vehetné Magyarország.

De ilyesmire, valljuk be, senki sem számított. Ha tényleg ez volt a kirúgás oka, akkor ma, Magyarországon, vannak emberek, akik elhiszik, hogy természettudományos kérdésekben jogszabályok dönthetnek.

(Más kérdés, hogy ki mivel ért egyet Popp véleményéből, azért GMOnál sokkal hátborzongatóbb dolgok is vannak abban a cikkben.)

Pepsi

Először azt hittem, már elseje van, azután meg azért nem értettem ezt az egész Peps Next dolgot, mert Japánban már 2006 óta van - ez a cukormentes, diétás kóla. Amerikában most vezetik be, de ott csak csökkentett cukortartalmú lesz. Hogy az ízérzet megmaradjon, új aromaanyagok kellenek, ahhoz pedig a Pepsi igénybevette a Senomyx cég segítségét, amely cég többek között embrionális őssejtekkel is dolgozik - ezt viszont abortált csecsemők veséiből nyerik.

A dolog bioetikai szempontból érdekes - etikátlan (vagy ahogy fölmerül: erkölcstelen) e halott emberi szövetekkel dolgozni, pláne ha kiváltja az állatkísérleteket. Meddig él az ember? (Hasonló kérdés: a Földön megtalálható több tonnányi HeLa tenyészet egyeetlen emberi lény része-e?)

Az is érdekes nyelvészeti, szociológiai kérdés, hogy ha valaki egy ilyen témához szól hozzá, és felsorolásban állatokat, rovarokat (animal, insect) emleget, akkor azt kulturális hatásra teszi, vagy lövése sincs a biológiához?

(Összefoglaló.)

Mérgek

Egyrészt, nagyon jó, hogy van egy ilyen oldal, hogy Toxicopedia. Másrészt a szerzője ingyenes ekönyvet is kiadott A Small Dose of Toxicology címmel. Ráadásul ingyenes. Kiváncsi vagyok, hogy milyen, bár attól tartok, ilyen szintű adagokkal szemben már kialakult az immunitásom.

Hajápolási tanácsok leendő macskalányoknak

Csak erős idegzetűeknek.

(Meggyőződésem, hogy a kavaii szépen, komótosan marja szét azt, amit valóságként ismertünk.)

Kotakoti Cat Ears Hairstyle - リボン猫耳ヘアスタイル

A borítótervezés nehéz dolog.

Van ez a könyv:

Van egy ilyen borítója is:

Magyarul így próbálják meggyőzni az olvasókat, hogy itt kérem színvonalas történetekkel van dolgunk:

...és utána többször megnézte a Hollót

Most, hogy ismét volt időnk beszélgetni az anyámmal, rengeteg mindent tudtunk meg, rengeteg minden letisztult.

Én például  azt, hogy milyen voltam óvodásként.

Négy éves sem voltam, amikor meghalt a nagymamám. Ő kérte anyámat, hogy ne menjek el a temetésére, így addig egy barátjuknál voltam.

Nem sokkal ezután történt, hogy óvodát váltottunk, és szokásommá vált, hogy rajzoljak. Ha hazamentem, lapot kértem, mert még mielőtt elmondtam volna, hogy mi történt aznap, le kellett rajzolnom.

Ám az óvónők szerint bent, az óvodában, sohasem rajzoltam. Amikor a szüleim megkérdezték tőlem, hogy miért nem, állítólag így válaszoltam:

"Mert ott nincs elég fekete kréta, hogy lerajzoljam a Nagyi temetését."

Ugyanaz, másképp

"A 12 mű még nem végleges, van, ami a 2. lektori véleményre vár, ez kb még egy hónap. Ami nem kapja meg, abból jó eséllyel e-book és nem papírkönyv lesz"

"A Könyvfesztiválon egy tucat ragyogó regénnyel jelentkezünk, amelyet megvásárolhattok és elolvashattok az összes elterjedt ekönyvformátumban. Amelyik cím a legtöbb olvasót gyűjti maga köré, azzal pedig már ősszel (vagy hamarabb? ;)) nyomtatott kiadványként is találkozhattok!"

Lezárult az Aranymosó pályázat, és előbb-utóbb olvasók elé kerülnek a kiválasztott pályaművek. Szerintem veszélyes dolog az ekönyvből  ennyire nyíltan futottak még mezőnyt csinálni. Azután majd meglátjuk...

(De egyre kínosabb ezekre a kiadói kivárásokra, félszeg próbálkozásokra várni ekönyv terén.)

Ólomgyorsasággal

A kettővel korábbi bejegyzés novellája anyagához képest gyors karriert futott be, hála az azt inspirálók nagylelkűségének.

Mert ugye volt a TYWKIWDBI nyitóbejegyzése. A Wang folyó is feltette olvasóinak ugyanazt a kérdést, magyarul és angolul is.

A folyó gazdája (sárkánya?) meg olyan kedves volt, hogy nem csak a magyar bejegyzés frissítésébe tette be a lenti novellát, nem csak képekkel javította föl, de az angol fordítást is elkészítette.

Az immáron angol nyelvű novella pedig visszavándorolt a forráshoz - Minnesotasan igazított rajta egy icipicit, és még egy magyarázó-megjegyzést is fűzött hozzá (most már tudom, hogy mi angolul a shot tower).

Köszönöm!

Cardridge

Most, hogy mindenki Raspberry Pi lázban ég, (Ugye, ugye?) hirtelen kedvem támadt egy Kickstarterhez.

Vagyis megcsinálnám, ha értenék a

- programozáshoz

- formatervezéshez

- nyomdaiparhoz

- stb.

Ugye holnap debütál a raspi (rappi?) és még nincs hozzá váz.

Bár biztosan lesznek hozzá fémvázak, (egyetlen lemezből hajtogatott aluminiumból, belemart málnamintával stb.), meg cigisdobozos sufnituningok, valószínűleg a végső (legelterjedtebb) megoldás a kartonváz lesz.

(Mellékszál: a konzolgémer/nyelvtannáci osztott kasztú fórumozókat onnan lehet megismerni, hogy oldalakon keresztül képesek taglani, miért helytelen a card, cardridge, és miért az egyetlen igaz út a cart, cartridge. Na most itt egy cardboardburkolatú cartridge lesz az eredmény. )

És a kartonváz terjesztésének a legjobb módja pedig ez: megtervezzük az összehajtható/összepattintható vázat, két A6-os kartonlapra (vagy egy picit nagyobbra). A két lap perforált, a végleges váz kitörhető belőle. a váz leendő külső oldalát kifelé fordítva a széleinél összeragasztjuk, és máris kész egy (kicsit vastag) képeslap.

A két lap közé betehetünk egy pici papírlapot - a számlát, valamint egy QR-kód-letöltőlink kártyát.

Kívülre meg ragasztott, leszedhető címzés kerül.

Illetve van még egy változat, ahol van egy harmadik, vékonyabb köztes karton, benne egy miniSD kártyányi mélyedés.

Megrendeli az illető a kívánt designt, és postafordultával megkapja a képeslapot. Kitöri, rápattintja a raspira, és kész a designos váz.

Minek az sd kártya meg a QR kód?

Hát arra, hogy ezentúl bárki tudjon előre összerakott rendszert rendelni - elég bedugni a kártyát a gépbe, és megy (vagy letölteni a kész kártyatükröt, fölmásolni, bedugni, és kész.)

Kész programcsomagokat lehetne így árulni (a számítógép az alapítványtól, a váz és a program, akár egyben fizetve is, a Cardboardtól), de működne egyedi borítónyomattal vagy akár speciális játékkiadásokkal is.

Szóval ha értenék a fentiekhez, és lenne egy Rasberry Pim, akkor ezt kipróbálnám.

Bár várjunk, csak... van ipari formatervező a családban, és olyan is, aki az újrapapírhoz ért. Pontosan hánykor van az a GMT 6:00?

4gPb

Nem úgy van az, hogy csak a városi uraknak lehet hobbija, hogy csak a mesteremberek képesek a művészetre. Vegyük például ezt a börtönkapitányt.

Börtönt igazgatni már maga is művészet, hát még az ilyen isten háta mögött, hegyi tájon, ahol néha még a szamár is emberháton jár. Ő végezte a dolgát, becsülettel, és ki róná föl neki, hogy a terméskőből egy torony épült, ha hófúvások idején is minden reggel tisztára söpörtette az udvart, és se skorbut, sem másféle nyavalya nem vitt el itten egy életet sem, csak az ólomgolyók azt, kinek ezt a sorsot ítélte a törvény, valahol, odalent a síkság városaiban. Nem ölt itt senki, csak a kapitány ólomgolyói.

Mert bizony a kapitány maga öntötte a golyóbisokat, arra kellett neki a torony. Talán a hegyi levegő tette, ami felizzott a fortyogó ólom körül, talán a hegyi patak vízének tisztasága, amelybe sisteregve belecsöppent, de olyan volt minden megszilárdult csepp, amit kihalásztak a torony alatti medencéből, mintha fémezüst igazgyöngy lenne valahány.

Egy mesterember vagy egy városi úr itt elégedetten hátradőlt volna, ám a kapitány művészete még csak most kezdődött. Jól működött a börtön, ha valaki átnézte volna az évkönyveket, talán feltűnt volna neki, hogy esetleg túlságosan is jól, de az évkönyvek az elsők között vesztek el a tűzben, amikor a tornyot derékbe törte egy páncéltörő gránát, és az szikrát szórva borította be az őrszárnyat.

Ha pedig valaki mégis gyanút fogot volna, annak a kapitány elmagyarázta volna, hogy olyan vékony itt a határvonal hegyipásztor és útonálló haramia között, mint amilyen vékony csíkot húz egy rácsos ablak előtt elsuhanó ólomcsepp.

így hát, amikor eljött az utolsó hét, a rabok három ólomgolyót kaptak a börtön kapitányától. A három golyó mellé egy különös szerszám, a golyókés is járt - minden naplemente előtt két, hosszú órára. Két órán át faragtak a rabok, majd az esti, híg leves kiosztásakor begyűjtötték a golyókéseket.

A golyókat nem, azok a cellában maradtak. Ha feltorlódtak az ítéletek, hallani lehetett, ahogy éjjel az izzadt tenyerekben egymáshoz súrlódva köröznek a lövedékek.

Ott voltak a golyók a tenyerekben ébredéskor, ott a reggeli sétánál, ott a sovány ebédnél, de még kőtörésnél is, csákánynyél mellé szorítva. Minden elítélt egy héten át hordozta markában a saját halálát.

Az utolsó reggelen a foglyokat egyenként vitték le a hátsó kert löszfalához. Ahogy elhaladtak a három, egyenruhás katona előtt, a golyókat egyenként helyezték bele a fehér kesztyűs tenyerekbe.

Csillogtak a golyók, az izzadtság olyan patinát kölcsönzött nekik, amit semmilyen kovácsfortély, ólmospraktika nem tudott létrehozni.

A három katona három puskába tette a három golyót. A halálraítélt utoljára három puskacsővel nézett farkasszemet.

Ám a döntő pillanatban csak két fegyver dördült el. Amint a börtönorvos ellenőrizte a halottat, az igazgató a harmadik katonához ballagot. Ahhoz, aki éppen akkor a néma puskát kapta a feladatához. Hol a jobb oldali katona fegyverének kakasa kattant tompán, hol balról hiányzott a lövés, hol középen maradt a csőben a golyó - a kapitány megpróbálta addig keverni a fegyvereket, míg ő maga sem tudta, a három faragvány közül melyik marad meg.

Ilyenkor délután felment a szobájába, töltött magának egy ujjnyi konyakot, majd - akárcsak egy rovargyűjtő, ha új fajt fedez fel az ezerszer átbogarászott réten - a fehér szattyán kesztyűt lecserélte vékony, fehér szövetkesztyűre, zsebéből egyenként szedegetve ki az aznapi természt, minden egyes golyót szemügyre vett.

Majd gyolcskendővel átdörzsölte, és elhelyezte az e célból készíttetet, tízszer tíz cellás fakeret következő üres mélyedésébe. Nem tudni, hány fakeret telt meg faragott golyókkal, ahogy azt sem tudni, hová lettek ezek a fakeretek.

Csak annyit tudni, hogy egyszer csak fordult a sors kerete, és a kapitány, gombfosztott és véres, tépett egyenruhájában egyszer csak ott állt saját löszfala előtt. Mellének nem három, hanem tizenhárom fegyver szegült, ám ezek lövedéke nem tornyokban cseppent, hanem messzi-messzi városok gyárai ontották tonnaszámra, hogy lukakkal pöttyözzék tele a kontinenst.

A halál előtti röpke csendben - mert minden halál előtt elhallgat egy picit a világ - a tizenhárom lövész valami furcsa, surlódó hangot hallott, mintha a kapitány a fogát köszörülte volna, pedig meredt szemmel, telt szájjal szedte a levegőt.

Amikor a test már teljesen kihült, és a csapat  a hideg hegyi levegő ellenére felmelegedett a kapitány konyakjától, az egyik fegyveres a fal tövében fekvő testhez osont. Egy éve még kiskondás volt, most már partizán, ám maga sem tudta eldönteni, hogy a hátára vetett géppisztoly hozta el idáig, vagy ő a géppisztolyt. Nem akarta a kapitánytól semmit - társai még délután kiforgatták a zsebeit - csak azokat a döbbent, tágra nyílt szemeket akarta lecsukni, csak azt a tátott szájat nem akarta látni. Sötét volt, véletlenül tenyerelt rá a kapitány markába, véletlenül találta meg a három golyót. Remélte, valami értékeset talált, ám amikor másnap megnézte a faragásokat, már mást remélt - talán ez a három talizmán hazaviszi.

És végül tényleg ő volt az, aki a tizenhármak közül hazajutott, hogy pár évvel később útrakeljen. Mennie kellett, vitte az éhség, az éhség, ami elvitt minden mást, csak egy apró batyút és ezt a három golyót hagyva. Utolsó reményeként nyújtotta a hajó kapitánya - egy másik kapitány felé, talán azt hitte, hogy mégiscsak igazgyöngynek, ritka kincsnek hiszi.

Sokat látott ember volt ez a kapitány, megfordult hét tengeren, így hát pontosan tudta, hogy nem igazgyöngyöt kíván a koránál öregebb férfi. Ám mivel sokat látott ember volt, ezért elvette az egyik golyót, megforgatta a kezében, és beleborzongott. Erő van ebben, fiú, mondta, és felengedte a hajóra. Az erőt nem érezte a fiú, de mégiscsak ez az ólomdarab, a halott ember gyöngye vitte át az Újvilágba.

A maradék két gyöngy vele volt, amíg megtanulta a nyelvet, vele, ameddig a bevándorlókkal és csótányokkal teli bérház ágybérletéből odáig jutott, hogy saját lakást béreljen, vele, amikor megtalálta élete párját, és vele, amikor kiköltöztek saját kertesházukba. Egy fiúk született, akit az apa megpróbált megkímélni mindattól, amitől egy óceán választotta el.

A fiú tizennyolc éves sem volt, amikor őt is elvitte a géppisztoly - vagy ő a géppisztolyt? - egy másik óceánon túlra. Apja csak annyit tehetett, hogy átadat neki az egyik faragott golyót, védje meg gyermekét.  Hónapok teltek el hír nélkül, és azon kapta magát, hogy egy már majdnem elfelejtett nyelven imádkozott egy, az itteninél szakállasabb Istenhez.

Sem a golyó, sem a fiú nem tért vissza, csak egy zászlóval takart, üres koporsó. Később el akarta hinni, hogy a golyó mégis segített, hogy gyors halált hozott a fiúnak, nem a dzsungel nyavajáit vagy bambuszcöveket. Tenyerébe forgatta az utolsó golyót, abbahagyta az imát, és elhatározta, hogy sajátjaként neveli az unokát, fia utolsó ajándékát, aki a sorozás előtti este fogant.

A férfi, akinek nem volt apja, félt. És mivel félt, így hát ivott, és és hogy részegen se féljen, meg-megszorította a talizmánt, amit nagyapjától kapott. Ivott és a golyót morzsolta akkor is, amikor a nagyapját temette, az ital és a faragvány ott volt vele az első csóknál, és ott volt vele az esküvőn is. És itt volt vele most is, amikor a férfi, akinek nem volt apja, megpróbált apa lenni. Nézte, ahogy a lánya játszik, lökdösi ide-oda a jégkockát, amit az italából csípett ki neki. Újból töltött magának, majd kinyitotta a nyakában függő bőrszütyőt, és egy fényes, faragott golyót gurított a gyerek felé, hátha jobban tetszik neki a jégnél.

Amikor a felesége hazaérkezett, már a fotelben aludt, így nem látta, ahogy az asszony elsápadva szedi ki a göcögő lány szájából a golyót. Felismerte a koponyát, és dühös volt. Dühös volt az alvó férjre, dühös az üres üvegre, de leginkább dühös az ólomgolyóra, mert emlékezett, hogy a halált hordozza - lassú, testbe szivárgó mérget, mely elbutít. Ragaszkodott hozzá, hogy a házban, melyet férje örökölt, még a gyermek születése előtt cseréltessék ki a vezetékeket, hogy a régi festéket szakemberek kaparják le, és fújják újra a falakat, és akkor ez...

Három nappal később a kurjongató szemetesek nem vették észre, hogy az egyik zsákban, egy diétás joghurt műanyagdobozában, kávézacc és tojáshéj között ott egy ólomgolyó, nem vették észre, hogy az a zsák négy grammal nehezebb.

(Válasz a Wang folyó kérdésére)

Me and the Devil Bookz

Lassan kopik a habzószájú ekönyvpróféta-imidzsem, úgyhogy íme egy poszt az olvasási szokások megváltozásáról. Nem arról,hogy öt-tíz-huszonöt év, és mindenki ekönyvet fog olvasni, plusz kiröhögik aki papírizét mitiscsinál, lapozgat? Hanem arról, hogyan változtak meg az olvasási szokásaim az elmúlt két évben, amióta van ekönyvolvasóm (most néztem vissza a leveleket: nagyjából pont ilyentájban érkezett meg az első* olvasóm).

Azt hiszem, kell egy nulladik fejezet (bekezdés) is, bár ez inkább gyűjtögetési, és nem olvasási szokás. Szóval jópár éve rájöttem, hogy attól még, hogy az interneten (majdnem) minden elérhető, nem az én feladatom, hogy ezt a majdnemmindent archiváljam. Különösen könyvekből könnyű összekaparni egy akkora gyűjteményt, hogy egykettőre belefulladjunk a kínálatba. Ennek ekönyves folyománya: ha az olvasónkon van harminc kötet, amiből hármat olvastunk, akkor a magunkkal cipelt könyvtárunk tíz százalékát olvastuk. Ugyanez a három kötet háromezres könyvtárnál már csak egytized százalék.

És akkor az első fejezet. Három nyelven olvasok keveset, ez azt jelenti, hogy legalább két nyelven (angol és magyar) “importálnom” kell a könyveket. Az angol esetében könnyebb dolgom van, egyrészt van idegennyelvű rész a helyi könyvesboltokban is, másrészt van japán amazon, harmadrészt minden más beszerezhető az internetről. Ráadásul szerencsés esetben az antikváriumok is rejthetnek (olcsó) megjelenéseket, plusz a könyvesboltok is le szokták árazni néha az angol nyelvű irodalmat (az egyiknek volt egyszer egy hónapokig tartó, 70%-os leértékelése a teljes angol kínálatra, regénytől a szakkönyvekig - az ilyesminek nehéz ellenállni).

Magyar könyvek esetében a legolcsóbb megoldás ezidáig az volt, hogy megvártam, amíg összegyűlik egy nagyobb adag, majd ezt elhozta a posta Japánba (nem tudok nem hálás lenni a könyves M-zsáknak), majd a végén valószínűleg vagy itt marad, vagy egy konténerben hazautazik. Vagyis minden magyar könyvért háromszor fizettem.

A japán könyvek járnak a legrosszabbul - a legtöbb könyvet pár éven belül fillérekért meg lehet venni a BookOff nevű antikváriumhálózatban, vagy a japán amazonon. Ez azért fontos, mert a japán papírkönyvpiac fix áras - új könyvet kedvezménnyel venni közel lehetetlen. Ezt követi az ekönyves piac is, itt viszont az alapár pártíz százalékkal van a papírkönyv mögött. Vagyis egy pár éves regény keménykötésben kétezerötszáz jen, puhafedelesben nyolcszáz, ekönyvként jó esetben megkapjuk ötszázért, addig antikváriumból száz-kétszázötven jenért beszerezhetjük.

Úgyhogy a könyvvásárlási stratégia kb. így nézett ki: ha valami érdekelt, akkor (kevés kivételtől eltekintve) megvártam, míg kijön paperbackben. Ha volt olcsó antikvár példány, olcsó szállítással, még jobb. Ha egy antikváriumban picit is érdeklő, olcsó könyvet találtam, megvettem, mert lehet, hogy legközelebb nem lesz ott. Ugyanígy a leértékelésekkel.

Nagyjából volt egy havi könyves összeg, de a polcra nézve látni is lehetett, milyen ütemben gyarapodik a gyűjtemény, mikor kell azt mondani, hogy állj.

Az egyszeri akciók miatt azért így is sok olyan kötet gyűlt fel, ami érdekelt ugyan, de éppen akkor nem biztos, hogy volt rá időm. Ha ez a kötet egy polcrendezés során a második sorba csúszott, esélye sem volt, hogy előkerüljön, ne adj’ isten belekerüljön az aktívan olvasott kupacba. Ugyanakkor - mivel főleg vonaton olvasok - a tekintélyesebb méretű könyvek is hátrányból indultak (így olvastam el rengetegszer az Anathem első párszáz oldalát).

Majd jött az ekönyv.

Elég hamar rájön az ember, hogy rendszereznie kell. (És vagy csinál egy egyéni rendszert, vagy beleszeret a Calibrébe.) Mert - még ha szigorúan be is tartjuk azt, hogy nem minden kell nekünk, nem mindenáron, és csak a legális lehetőségeket nézzük - hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy nagyon-nagyon sok könyvünk lesz. (Személyes tapasztalat: az amúgy is könyvdús tavalyi december nálam egy hónap alatt 46 könyvet eredményzett, ebből 7 papír, kettő hangos (mp3), a maradék ekönyv, és ebből a 37-ből 32 ingyenes.) Folyománya: ha nem tudatosítjuk magunkban a vásárlás tényét, hirtelen azon vesszük észre magunkat, hogy nagyon kicsi összegekből nagyon sokat költöttünk erre-arra.

A könyvbőség átrendezte a vásárlási szokásaimat is: odafigyelve ugyanannyi pénzből több könyvet tudunk megvásárolni, ám még az ingyenes, vagy nagyon olcsó akciók sem jelentik azt, hogy most azonnal kell vásárolnunk: számíthatunk rá, hogy a könyvet két hónap múlva is megtaláljuk, olyan megfizethető áron, amit nem sajnálunk rá, ha éppen ki kell fizetni. A kisebb költség hatására olyan vásárlásokat is megengedhetünk magunknak, amiért korábban szívtuk volna a fogunkat. Például papírkötésben sohasem vettem volna meg Ted Chiang novelláskötetének bővített kiadását, mert hiába a plusz egy novella, meg a szerzői előszavak, a korábbi változat már itt van a polcon. De féláron volt az egyik boltban, plusz az erős jen miatt ez az öt dollár egy menzaebéd ára (vagy egy starbucksos kávéé, ha vennék ott kávét.) Vagy egy dollárt szívesen adtam Matt Ruff Bad Monkeyáért, mert tetszett, amikor papíron olvastam, de fogalmam sincs már, hogy melyik dobozban pihen. Vagy havi két dollárnyi összeg szerintem több, mint jó ár a Lightspeed magazin epub változatáért, akkor is, ha a novellák egy részét amúgy is meghallgatnám podcastként, vagy elolvashatnám ingyen a neten (amit, a podcasttal ellentétben, eddig még sohasem tettem). Ami még érdekes, hogy noha ezen összegek szerzőnként szinte elhanyagolhatóak, a könyvkeret összességében nagyobb százaléka kerül az alkotókhoz (hiszen antikvár könyvek, vagy postaköltség esetén ez a százalék nulla.)

Ám a legnagyobb változás természetesen az olvasási szokásokban következett be: eddig igazából a könyvesboltok kínálata versengett a figyelmemért, most már az olvasón is harcolnak az időnkért. Ugyanis a fentiek miatt ha egy hónapban X összeget fordítottunk eddig könyvekre, akkor ekönyvolvasóval is el fogjuk költeni ugyanezt, de az eredmény sokkal több szöveg lesz. Umberto Eco talán húsz-huszonöt százalékról beszélt, mint egészséges olvasatlankönyv-arány az ember könyvespolcán, de nagyon hamar azon találhatjuk magunkat, hogy pont hogy az elolvasott könyveink kerülnek kisebbségbe.

(Aki összehoz egy működő következőkönyv-ajánló plugint a Calibréhez, az nagyon népszerű lesz. Ugyanilyen okokból hasznosak lehetnek a könyves közösségi oldalak is.)

Ugyanakkor a megnövekedet szövegmennyiség másfajta olvasási stratégiát is követel: tudatosabban kell az olvasásra időt szakítani, jobban látszanak azok az idők, amik másra (pl. blogírásra ;)) mennek el. Az olvasnivaló hordozhatósága ezt segíti, ám (főleg audiókönyvvel kombinálva) ki is ölheti a csendet, ami az olvasottak emésztéséhez szükséges. Tehát tudatosul az olvasás, mint tevékenység, és vele párhuzamosan tudatosulnia kell a csendnek, mint aktív tevékenységnek.

Az akcióvezérelt vásárlás másik átka - eddigi tapasztalataim szerint - nagyon hasonló ahhoz, amit íróknál a másodikkötet-szindrómának nevezünk. Amióta minden SF-író átállt a sorozatra, trilógiára, rendszeres élmény, hogy az éveken át emésztett-átrágott első kötet után túl hirtelen jön a csalódást okozó második. Ekönyvolvasóként az elsőkötet-szindróma fenyeget: első kötetekbe nagyon könnyű belefutni olcsón, vagy akár ingyen is. És még ha tetszik is, amit olvastunk, ha lelkendeznénk, hogy milyen jó a sorozat, folytatni csak majd valamikor később fogjuk (ígérjük magunknak), mert addig is itt van a következő első kötet, vagy impulzusvásárlásnak túl drága a második, vagy még ki sem adták. Úgyhogy nagyon jó harmadtrilógia-élményeink lesznek, amik nem fogják vigasztalni a szegény írókat, akik a további kötetekért is pénzt szeretnének látni.

Amióta elkezdtem jobban összpontosítani az olvasásra - és figyelni a saját fogyasztási szokásaimat, még egy dologra rájöttem. Az ekönyvek fogyasztása lehet önfogyasztás is. Amíg egy olcsó papírkönyvnél is többlépcsős feladat kigazdálkodni az összeget mondjuk a kajapénzből (mert még ha igaz is, hogy csak egy ebéd, akkor is nehéz kiütni egy ebédet a nap közepéből), addig az olcsó, egy-két dolláros könyvek ígérete pont a nassot képes kiütni. Még egy utolsó sör? De hiszen az egy kész regény? Csokirúd? Az egy fél novelláskötet!

*Eddig három olvasót vásároltam: ebből az elsőnek egy év után elromlott a képernyője, és a csere drágább lett volna, mint egy új készülék, a harmadikat meg úgy voltam vele, hogy ezért az árért szívesen kipróbálom. (Mindhárom készüléket használtan vettem.) Ez alat a két év alatt minden újabb olvasóra feleannyit költöttem, mint az előzőre, a legelső még kb. 210 dollárba került. Még a törött is behozta egy év alatt az árát (ha már méricskélünk, és azt nézzük mennyi lett volna a boltban egy Cory Doctorow kötet, vagy mennyibe került volna, míg ideér egy Lázár Ervin  regény), és a második is mind a mai napig teljesértékű olvasó (mostanában a feleségem kapott rá, hogy használja). Ha a sort tudom így folytatni, akkor lehet, hogy beszerzek egy negyediket is - 2500 jenért, “alkatrésznek”.

Két nap az élet

Melyik állat varrja a legdivatosabb ruhákat?

A burdásmedúza.

Négybetűs

Elfogadták az ACTÁt. A HENT (nomen est omen?) megnyugtatott mindenkit, hogy nem fogják lekapcsolni a huncut internetfelhasználókat.

Ha egy szervezet kiemel egy részt, hogy mit nem fognak csinálni, akkor mindig beleborzongok abba, mit fognak (az összes többit).

Pedig még reménykedtem abba, hogy a házi DRMtelenítés egyszer ugyanúgy engedélyezve lesz, mint a házi pálinka- vagy sörfőzés.

Citromos lasszí

Ugyan nyomába sem érhet annak, amit jobb helyeken lasszínak neveznek (ott bizony kinevetnének egy ilyen pancsolást), de van két nem elhanyagolható jó tulajdonsága.

1. Méz és citrom - nehézfegyverek a megfázás elleni harcban.

2. Emlékeztek a régi négyszög alakú dobozban árult citromhabra: Na, ennek pont olyan az íze, de talán természetesebb anyagokból készült.

Szóval a kellékek:

1 db. üveg/shaker/pohár, aminek be tudjuk fogni a száját - ebbe kerül a kb. 4 dl. anyag, ami rázva fél liter lesz, tehát nagyjából hat decinyi térre lesz szükségünk.

25 ml méz

40 ml citromlé (lehet üveges is)

3,5 dl tej.

A fentieket a fenti sorrendben a shakerbe tesszük, azután összerázzuk.

Két kedvcsináló pohár lesz belőle, vagy egy Hamvas-pohárnyi, emberesebb, de mégis könnyed adag.

Olyan, mintha...

Szóval Ktamás és Kelt után szabadon: megnézem, mit tud ez.

Sajnáltam, hogy kinyírták a Readert, pont azt ölték ki belőle, amiért szerettem. És mivel bookmarklettel használva pontosan ugyanolyan érzés, mint a Reader, talán csak az újraosztás lesz macerásabb, eddig tetszik.

(Apropó, észrevettétek már az egyes közösségi oldalak tempókülömbségét? Akkor zavaró igazán, ha valaki egy gyorsabb oldalt köt be egy alapvetően lassabba. Például ráereszti a twitterét a facebookra, vagy éppen a tumblrjét a gpluszra.

Számomra a sorrend valahogy így néz ki, gyorsaság szempontjából:

(-1. email/fórum

0. élőbeszéd/Skype)

1. Gplusz - főleg az elején nagyon tetszett a tempója. Mármint hogy nem nagyon van neki. Egyszerre több napot vissza lehet nézni, nincs minden percben frissítés.

2. RSS olvasó - az ember gyorsan le tudja szelektálni a dolgokat - van, ami kvázi olvasatlanul eltűnik, van, ami lassú olvasást igényel. A szortírozás maga viszont pillanatok alatt megvan.

3. Twitter - ez a szóelszáll szint, ennek megfelelő tempóval. Ki lehet hagyni, nem kell elolvasni az egészet, bármikor fel lehet venni a fonalat.)

Update: Mr. Epidemiology a twitter szerepét veszi górcső alá, termtudományos - és persze járványtani - szempontból.

Gentleman Scientist

_{(CANTERBURY MUS., NEW ZEALAND)}

'nuff said.

(But if you want to read more, here is the original article.)